Célunk a hazai kutyatenyésztési palettáról már nagyon hiányzó MAGYAR ŐRKUTYA kitenyésztése MAGYAR ŐR SZELINDEK néven. A szelindekek kipusztulása óta a magyar kutyatenyésztés híjával van egy megbízható, a mai magyar családok igényeinek megfelelő őrkutya típusnak. Ezt a hiányt jobb híján pásztorkutyákkal pótolni önmagában nagyon rossz megoldásnak bizonyult, különösen, hogy a pásztorkutyák tenyésztését is tévútra terelte.

A szelindekeket eredetileg döntően lefogó vadászkutyaként tenyészthették, de elképzelhetetlen, hogy gazdáik ne vették volna jó néven két vadászat között, ha a saját terület, a birtok, a tanya, az udvar, a család és annak javainak védelmében is mutattak nem kevés hajlandóságot. E mellett óhatatlan keveredésük mindenféle más őrző kutyákkal, illetve a lefogó vadászat újra és újra törvényen kívül helyezése miatt az őrkutya funkció egyre erősödött, ahogy ez jobban nyomon követhető a nyugat-európai nemzetek szelindek típusú kutyáinál. Az ezekből kialakított germán, latin és angolszász őrző-védő kutyák sokáig egészen jól megfeleltek a célnak, de aztán részben a küllemtenyésztés elhatalmasodásával ezek a fajták elvesztették hasznos munkaképességük jó részét.

Mi ezeknek a nyugat-európai őrző-védő kutyáknak a jelen igényeire szabott magyar megfelelőit céloztuk meg ki- és újratenyészteni, a már egy évszázada kipusztult szelindekek őrkutya funkciójára építve, a keleti és keleties tenyésztésű pásztorkutyák évezredes genetikai kincsét ötvözve a még használható nyugati és nyugatias tenyésztésű molosszerek genetikájával. A lefogó-vadász funkciót, aminek erős zsákmány ösztön adja az alapját, mint törvény által tiltottat, periférikusat, elavultat és anakronisztikusat elengedjük, illetve át azoknak, akiknek ez valamiért még fontos annyira, hogy vállalják olyan kutyák tenyésztését, amelyeknek tulajdonképpeni munkájában leadott teljesítménye végső soron törvényellenes. A törvényen kívül állásnak megvan a maga varázsa, romantikája, ez kétségtelen, de akkor ezt vállalni kell, mert valós kipróbálás nélkül az egész csak mítosz gyártásba fúvódik fel.

Az egyik megcélzott magyar sajátossága az őr szelindeknek a nyugati őrző-védő fajtákkal szemben: az erőteljes zsákmány ösztön hiánya. Zsákmányos őrző-védő és sportkutya fajtákkal „tele a padlás”. Az erőteljes zsákmány ösztönről könnyen mondtunk le, egyrészt mert a mai magyar laikus családoknak komoly gondot okoz kapun kívül a sétákon szenvedélyesen vadászni rohanó kutya, ahogy állandó fenyegetést, időzített bombát jelent a kapun belüli háziállatok számára. De azért is, mert a régi jó őrző-védő kutyákat nem csak a kiállítások erodálták és korrumpálták. Az a hamispénzverés is hozzáadta a maga „értékét”, ami a zsákmányösztön átirányításával a vadászatot harccá koreografálja. Mindenféle kiképzői szakmai trükköt bevetve épít fel egy látszatot, amely látszat aztán generációról generációra, egyedről egyedre, újra és újra felépítésre szorul.

A kiállítási küllemet, mint az egészséges anatómia látszatát, „véletlenül” pont kiegészíti a sportpályás teljesítmény, mint a komoly harc látszata. Így lesz kerek a civilizációs buborék. Ami csak nő, mivel ez a civilizáció mindent szalon-, de ha lehet inkább törvénytelenné minősít át, ami tűhöz hasonló tárgynak tűnik. A magyar őr szelindek tenyésztésben alapító és alap követelmény, hogy a tenyésztők végezzék el házi feladatukat, és ne hárítsák a kiképzőkre, bármennyire megérné is egyébként ez a munkamegosztás mindkét csoportnak. A munkamegosztás addig áldás, amíg egy egész közösség gazdagodik szinergiája által. Amikor csak klikkek húznak hasznot belőle, akkor átokba fordul.

Az őr szelindek tenyésztése és tartása számunkra azt jelenti, hogy a tényleges és konkrét őrző munka magától, spontánul, a mindennapi élet során és szervesen épüljön föl a kutyák született, meglévő és igazi bátorságára, testi-lelki egészségére és terhelhetőségére, szigorúan territoriális agressziójára és magas fájdalom küszöbére, mint a lelkiismeretes tenyésztői munkában biztosított genetikai alapra