A bagoly mondja…
A Szelindek Projekt kapcsán újra és újra felmerülő kritika, hogy nem lenne szabad ezeket a kutyákat szelindeknek nevezni. A mára nem működő előző honlapon, egy korábbi bejegyzésünkben azt a kérdést jártuk körül, hogy csak lefogókutyákat nevezhetünk-e szelindeknek, vagy használhatjuk-e ezt a kifejezést őrkutyák esetében is. Láttuk, hogy igen, miután több forrás is igazolja, hogy egykor őrkutyákat is neveztek szelindeknek. Ehhez képest a Szelindek Projekt fő bírálója a következő bejegyzést tette közzé:
Amint azt a hasonló esetekben már megszokhattuk, ezúttal is a bagoly mondja a verébnek, hogy nagy a feje…
Ugyanis „enyhén szólva is megmosolyogtató az a görcsös igyekezet, hogy egyesek miként próbálják” hitelteleníteni az őrszelindek tenyésztését célul megfogalmazó Szelindek Projektet – többek között azáltal, hogy megpróbálják elvitatni a szelindek szó őrkutya jelentését. Miután első cikkünkben konkrét forrásokat adtunk arra, hogy bő 100 évvel ezelőtt a szelindekekre bizony őrkutyaként (is) tekintettek, nem maradt más hátra a kritizálók számára, minthogy a források egy részéről egyszerűen nem vesznek tudomást, a másik részét pedig megpróbálják valahogy lejáratni, komolytalannak beállítani.
Jellemző, hogy ez az erőltetett érvelési próbálkozás valótlan állítások során alapul. Nézzük sorban e ferdítéseket, csúsztatásokat, hazugságokat!
„…próbálják megmagyarázni a szelindek őrkutya státuszát egyetlen könyvre hivatkozva.”
Ez természetesen nem igaz, hiszen már az előzmény (a ma már nem elérhető, előző honlapon megjelent legelső ilyen tárgyú írás) is hivatkozott – Monostori könyvén kívül – Jókaira, Gvadányira és Cseremiszkyre is. De – mint az a legutóbbi részletesebb cikkünkből kiderül – emellett hivatkozhatnánk a Vadász- és versenylap cikkeire is, vagy számtalan irodalmi műre, melyek tökéletesen igazolják, hogy a szelindek alatt őrkutyákat is értettek. Sőt(!), az 1800-as években már többnyire inkább ez utóbbit!
„Monostori Károly állatorvos volt, nem kinológus.”
Ez a kijelentés egy egyszerű blöff, amivel remekül be lehet ugratni a tájékozatlan olvasókat.
Hivatalosan elismert kinológus-képzés ugyanis Magyarországon csak a 2010-es években indult. Azelőtt ez nem egy egzakt titulus volt, hanem a hazai kutyás-társadalom azon meghatározó személyiségeit tartották kinológusnak, akik érdemben tettek valamit kutyás fronton, és így a kutyás közélet „kitüntette” őket ezzel a címmel.
Így lettek elismert kinológusok agrármérnökökből, állatorvosokból, mezőgazdászokból. Mivel Monostori Károly amellett, hogy királyi tanácsos, központi állatorvos, egyetemi tanár, szakíró volt egyszerre, még a Magyar Ebtenyésztők és Ebkedvelők Egyesületének egyik első alelnöke is volt, valamint Ő írta az első magyar nyelvű kutyás könyvet, így méltán sorolják őt is a magyar kinológia hőskorának nagyjai közé.
„A könyvben leírtakat többszörösen meghaladta az azóta eltelt kor.”
„A kötet a szó magyarosítások idején született, abban a korszakban, amikor Jules Verne-ből, Verne Gyula lett. Ha végignézzük a könyvet, több ilyen „magyarosítással” is találkozhatunk […]. Az írónak törekvése volt, hogy egyszerűsítse az olvasok számára a „fajták” beazanosítását, így lett a masztiffból, bulldogból, dogból, szelindek.”
Természetesen nem így lett a masztiffból, dogból, bulldogból szelindek! A „szelindek-szakértő” hírében álló kritikus vagy nem ismeri a szelindekekre vonatkozó XIX. századi forrásokat, vagy elhallgatja azok tartalmát… Ez ugyanis nem Monosotori Károly agyszüleménye, nem egy erőltetett „szómagyarosítás” eredménye, szó sincs túlzó leegyszerűsítésről. Ez a szóhasználat egyszerűen tükrözi a szelindek szó akkori jelentését a magyar nyelvben. A szelindek kifejezés nem egy kutyafajtát jelölt (főleg nem a „fajta” mai értelmében), hanem egy igen tágan használt fogalom volt, ami jellemzően a nagytestű, erős csontozatú, molosszoid lefogó és őrkutyákat jelentette – származási országtól függetlenül. Mintha a mai fogalmainkkal élve egy fajtacsoportot jelölt volna ez a kifejezés.
Ezt számtalan forrás igazolja, amint az részletesebb bejegyzésünkből kiderül. Ahogy azt is, hogy a XIX. század második felében már Nyugat-Európában is a házi- és őrebek közé sorolták a szelindekeket, igazolva a Monostori által is leírt besorolást, és azt is, hogy itt nem egyszerű „szómagyarosításról” volt szó, hiszen ezekben a cikkekben több helyütt külön említették a szelindekeket és a mészároskutyákat, valamint a Saurüde kutyákat nem szelindeknek „szómagyarosították”, hanem disznófogó ebnek.
Az „egyetlen” 😊 forrás hiteltelenítésére irányuló kísérlet másik példája a kuvasz kapcsán fogalmazódik meg:
„…az elnevezések sok helyen zavarosak ill. nem is azt érti alatta a szerző, mint amit a mai tudásunk szerint mi értünk, pl. magyar kuvasz.”
Ez a próbálkozás szintén visszafelé sül el, és a felvetés megfogalmazójának tájékozatlanságáról árulkodik. Az igaz ugyan, hogy azóta mást értünk a kuvasz név alatt, de nem azért, mert Monostori szakszerűtlen volt, hanem azért, mert a könyv kiadása óta történt egy jelentős változás. A könyv írásának idején, 1909-ben ugyanis még egyáltalán nem volt eldöntött az a vita, mely évtizedeken keresztül zajlott a kor kinológusai között a magyar pásztorkutyák elnevezéséről. Korábban ugyanis a komondor a pásztorkutyát jelentette, a kuvasz szó eredetileg keveréket jelentett, majd több különböző munkatípus megnevezésére szolgált, végül az egykori „simafejű komondor” neve lett. Monostori a hagyományos szóhasználatot alkalmazta (ahogy akkoriban a szakemberek többsége) hiszen ez a kérdés csak a halála után dőlt el véglegesen, ahogy azt itt részletesen kifejtettük. „A történeti kutatás nem egy megúszható dolog.” 😉
A szelindek kérdésében viszont semmi ilyen jellegű „paradigmaváltás” nem történt azóta, ami miatt Monostori könyvét ne lehetne hiteles forrásként kezelni.
„Érdekes, hogy mészáros kutyákról/szelindekekről sehol egy szó sem esik a könyvben, pedig abban az időben még több ezer lefogókutyát haszáltak mészárszékeken Magyarországon.„
Monostori könyve 1909-ben jelent meg, közel negyven évvel azután, hogy a mészároskutyák elkezdtek eltűnni a magyar nagyvárosokból. Az 1872-es ipartörvény gyakorlatilag kikényszerítette a húsipari ágazatok összevonását. Ezt követően, az országszerte szaporodó „modern” közvágóhidak létesítésével, és a régi mészárszékek átalakításával már mészároskutyákra is egyre kevésbé volt szükség. A Vadászlapban megjelent egyik cikk[1] szerint 1883-ra már szinte eltűntek Budapestről a bikafogó szelindekek:
„Nálunk ezelőtt a fővárosban a mészárosoknál lehetett látni; két ily kutya a legerősb ökröt, bikát lefogta. Ujabb időben, mióta a közvágóhíd létesült <1872>, a fővárosban ritkán látni.”
Az tehát, hogy Monostori a magyar szelindekről, mészároskutyákról nem írt külön fajtaként, szintén nem dilettantizmust jelent, hanem egyszerűen tükrözi a kor magyar kinológiájának hozzáállását, ami szerint ezeket az eltűnőfélben lévő kutyákat többnyire nem tartották érdemesnek arra, hogy önálló fajtaként elismertessék – függetlenül attól, hogy ez nekünk utólag tetszik, vagy nem.
„Az az izzadságszagú igyekezet, hogy egyetlen könyvből kiragadott címszavakkal, kontextusából kiemelt félmondatokkal próbálják legitimálni és egyben devalválni a szelindek kifejezést, igen csak sánta lábakon áll és nem komolyan vehető.„
A „kritikus” itt is abban bízik, hogy a könnyelmű blöffnek senki nem akar majd utánanézni.
Azon túl, hogy a megadott jónéhány forrás ellenére kitartóan „egyetlen forrást” emleget, azt akarja elhitetni a követőivel, hogy a könyv idézése helyett úgy emeltünk ki bármit a szövegkörnyezetéből, hogy az megváltoztatta az eredeti értelmét. Ez természetesen egy újabb valótlanság! Álljon itt az eredeti és a kivonatolt szöveg, hogy keresés nélkül is látható legyen, hogy honnan jön az „izzadságszag” 😊:
És ahogy erre első írásunkban hivatkoztunk:
„Nem véletlen tehát, hogy a maga korában elismert Monostori Károly (a XX. sz. elején királyi tanácsos, központi állatorvos, egyetemi tanár, szakíró, a magyar állatfajok, köztük a kutyák kiváló ismerője) az 1909-ben megjelent Ebtenyésztés c. könyvében a nyugati masztiffokat a szelindekek közé sorolta, a szelindekeket, pedig nem a vadászkutyák közé, hanem a „HÁZIKUTYÁK, ŐREBEK, PÁSZTOREBEK” közé, melyeket így jellemez: „E csoportba leghelyesebben azok az ebek sorozhatók, amelyek egyfelől a személy, másfelől az élő és holt vagyon őrzésére hivatottak…”.
Általános iskolás 6. osztályos szintű szövegértési képességekkel már egyértelmű, hogy a mondat második felét azért szükségtelen tovább idézni, mert az már nem a szelindekekre vonatkozik, hanem a „HÁZIKUTYÁK, ŐREBEK, PÁSZTOREBEK” c. csoport egyéb más alcsoportjaira. Látható tehát a fentiekből, hogy semmi nem lett kiemelve a kontextusából úgy, hogy az értelme ezáltal változott volna. Az, hogy „kritikus” mégis „kontextusból kiemelt félmondatokra” próbál hivatkozni, látványosan elárulja szándékait, és azt is, hogy a „cél szentesíti az eszközt” alapon ilyen csúsztatásokat is megenged magának…
Ez a szándék, hogy az Őrszelindek Projektet bármilyen eszközzel lejárassa, tisztán kirajzolódik egy másik bejegyzéséből is:
Ahogy az „Az Őrszelindek-projekt hitelességének kérdése” c. írásunkban látható, nem csak Monostori, de egy sor másik korabeli forrás is szelindeknek nevezte a német dogot. Ez természetes és általános volt akkoriban, hiszen a német dog is a szelindekek közé tartozott, méghozzá az ilyen típusú kutyák legimpozánsabb képviselőjének tartották. Nem véletlen tehát, hogy az 1892-es kiadású Vadászati ismeretek kézikönyvének[2] szerzői is (amellett, hogy angol-, német-, és közönséges szelindekként mutatták be e kutyákat) a szelindek illusztrációjának is ezt a rajzot választották:
Látható, hogy sem nem véletlen, sem nem átverés ezt a képet a szelindek illusztrációjaként használni (megint a bagoly beszél etikátlanságról…).
Azon túl, hogy a német dogokat akkoriban Magyarországon a szelindekek egyik legjellemzőbb típusának tartották, a korabeli rajzok és leírások azt mutatják, hogy ezek az egykori német szelindekek olyan kutyák voltak, amik méltán állhatnak közel a mai projekt tenyészcéljához – főleg, ami a küllemet illeti. Ráadásul ezek a német szelindekek jellemzően már rég nem nagyvadlefogók voltak, és nem is mészároskutyák, hanem őrkutyák, amint az több forrásból is kiderül.
Pl. a kérdéses rajzot egykor publikáló Vadászati ismeretek kézikönyve így fogalmaz:
„Mostanában a szelindekek már ritkán használtatnak vadászatra, előbbi időben azonban, a mikor még lőfegyver nem létezett s a megállított ragadozó vadat még medvekéssel kelletett leszúrni, akkor a ragadozó vadra való vadászatoknál a szelindekek még nélkülözhetetlenek voltak.”
A fent már idézett Vadászlap egy másik cikkében[3] pedig
„A müncheni nemzetközi ebkiállítás alkalmából a rendőrfelügyelők és kutyatenyésztők értekezletet tartottak a kutyáknak az éjjeli őrjáratoknál való alkalmaztatása kérdésében. E czélra a német juhászkutyákat és a német szelindekeket ajánlották, mint legalkalmasabbakat.”
Tény, hogy számtalan forrás igazolja a szelindek szó őrkutya értelmét. Az, hogy emellett szintén rengeteg forrás található a lefogófunkció igazolására, a mi szempontunkból semmit sem jelent, hiszen azt eddig sem vitattuk.
Mi, a magunk részéről, a rengeteg forrás ismeretében eddig sem kételkedtünk az őrszelindek hitelességében, de valamilyen szinten mégiscsak fontosnak éreztük, hogy a témával ismerkedők ne csak a személyes sértettségből és/vagy szakmai féltékenységből fakadó, lejárató szándékú, valótlanságokra épülő kritikákkal találkozzanak, hanem megismerhessék a mi álláspontunkat is, ezért reagáltunk ezekre. A továbbiakban azonban a projekt jövőjét meghatározó szakmai kérdéseket kívánunk boncolgatni, és az ilyen jellegű felvetésekkel, csak egy bizonyos nívó felett foglalkozunk.
A lefogó szelindek rekonstrukciójához sok sikert kívánunk!
[1] Vadászlap 4. évfolyam, 1883-06-25 / 18. szám
[2] Illés Nándor, Bölcsházai Belházy Jenő, Szécsi Zsigmond – A Vadászati Ismeretek kézikönyve (I. kötet), k.: Grill Károly Cs. és Kir. udvari könyvkereskedése, Budapest, 1892. 385.old.(amellett, hogy angol-, német-, és közönséges szelindekként mutatták be e kutyákat) a szelindek illusztrációjának is ezt a rajzot választották:
[3] Vadászlap 23. évfolyam, 1902-09-15 / 26. szám: