Az alábbi bejegyzésben egy részletet közlünk Nagy András hamarosan megjelenő könyvéből, amelyben a zárt törzskönyves küllemorientált ebtenyésztés problematikáit elemzi a komondor történetének példáján keresztül.

Alábbi bejegyzés tartalma:

1. Bevezetés
2. Mit jelent a komondor szó, mit neveztek egykor komondornak?
3. Mire használták a kuvasz kifejezést?
   3.1. A kuvasz szó eredete és szótári jelentése
   3.2. Kuvasz az irodalomban
   3.3. A legkorábbi „szakmai” leírások, ábrázolások
   3.4. Következtetés
4. Hogyan lett a simafejű komondorból kuvasz?
   4.1. A nagy névvita
   4.1. A konszenzus
   4.2. Mi lett az egykori kuvaszokkal?
   Források jegyzéke

1.   Bevezetés

Az eurázsiai legeltető állattartás több ezer évre tekint vissza. A pásztorkodó életforma az elmúlt két évszázadot leszámítva nem nélkülözhette a haszonállatokra veszélyt jelentő nagyragadozók és rossz szándékú idegen emberek távoltartására alkalmas kutyákat (bizonyos helyeken még ma sem). Ezeknek a kutyáknak a léte és a minősége évezredeken keresztül a túlélés záloga volt. Nyilvánvalóan – mint minden népnek – a magyarságnak is ősidőktől fogva megvolt a maga pásztorkutyája.

Nagytestű, haszonállatőrző kutyafajtáink, a kuvasz és a komondor eredetére vonatkozóan többféle elmélet létezik (a teljesség igénye nélkül):

• Az általánosan legelfogadottabb nézet szerint a Kuvasz és a Komondor is „honfoglaló” őseinkkel érkezett a Kárpát-medencébe. Többnyire innentől tárgyalják történetüket.
• Egyes vélemények szerint azonban a komondorok már 6000 évvel ezelőtt Mezopotámiában is a magyarság őseinek kutyái voltak (ez az álláspont természetesen feltételezi az ennek megfelelő őstörténet-elméletet).
• Van olyan vélemény is, miszerint csak a kuvasz volt eredendőan magyar pásztorkutya, és a komondor csak a XIII. században, az akkor betelepülő kunok kutyájaként került a Kárpát-medencébe.
• Ugyanakkor az előző századforduló tájékán, a XX. század elején a legtöbb kinológus a komondort tartotta a magyarok igazi, eredeti pásztorkutyájának, a kuvaszt a komondornak más kutyákkal (egyesek szerint farkasokkal) való keresztezésből származó keveréknek tekintették.

E legutóbbi elmélet mára szinte teljesen ismeretlen. Ma természetesnek vesszük, hogy a Kuvaszt és a Komondort is ősi magyar fajtaként tatja számon a nemzetközi és hazai kinológia. Gyakorlatilag az összes fajtaismertető, és a tenyésztőszervezetek hivatalos képviselői is azzal büszkélkednek, hogy ezek ősi fajták, melyek egymástól külön, „tiszta vérben” tenyésztve, lényegileg változatlan formában maradtak fenn vagy ezer éven át.

Jelen tanulmányban nagyrészt e legutóbbi mondat állításait fogjuk vizsgáztatni korabeli források mentén. Emellett górcső alá veszünk még néhány, mára széles körben tényként kezelt – szintén pásztorkutyáink múltjával kapcsolatos – elméletet.

Előre kell bocsátani; nem vitatjuk, hogy a mai kuvaszok és komondorok is a magyarság több száz (vagy akár több ezer) évvel ezelőtti pásztorkutyáinak közvetlen leszármazottjai. Nem cél pásztorkutyáink veretes múltjának elvitatása. Csupán azt szeretnénk tisztázni, hogy mik a tények e történetekben, és mik a rájuk rakódott sallangok.

2.   Mit jelent a komondor szó, mit neveztek egykor komondornak?

Az ma már közhely, hogy a különböző kutyatípusok, melyekből a mai fajták kialakultak egykor munkakutyák voltak. Testméretük, testalkatuk, szőrzetük, temperamentumuk, ösztöneik a használati mód szerint alakultak. Ennek megfelelő volt az elnevezésük is, mely (néhány kivételt leszámítva) nem a leszármazási vonal azonosítására szolgált, hanem a kutya „szakmáját” jelentette. A véreb a vérnyomot követte, a vizsla vizslatott, majd mutatta, végül behozta a vadat, a kopó nyomot fogott, a vadat megtalálta, felverte és hajtotta… stb.

Bár nem annyira nyilvánvaló, és ma már sokakat meglep, de ez más fajtáinkra is igaz. A komondor kifejezés például szintén nem egy konkrét kutyafajtát jelölt (főleg nem a fajtafogalom mai értelmében), hanem hosszú időn keresztül egyszerűen a nagy termetű, nyájőrző pásztorkutyát jelentette. A komondor szó eredetére és eredeti jelentésére vonatkozóan többféle elmélet létezik:

• Pethe Ferenc az 1815-ben megjelent Természet História és Mesterségtudomány című könyvében[1] a komondor szót a francia commendeur (= parancsnok, vezér) szóból eredezteti.
• Erdélyi József 1939-es művében[2] vitatja ezt, szerinte az ősi magyar kondor (= göndör) szóból ered.
• Katsányi Zsigmond 1978-as cikke szerint[3] a komondor török eredetű szó, és a jelentése „kunokhoz tartozó” (erre felvetésre az alábbiakban még visszatérünk).
• Novotny Elemér 1985-ös könyvében[4] leírt elmélete szerint sumer eredetű, és jelentése: „a marhát jól őrző”. Arany Csaba a puli történetéről szóló 1998-as könyvében[5], szintén a sumer eredet mellett foglal állást.

Bárhonnan is ered, a komondor szó, és bármit is jelentett eredetileg, a magyar nyelvben a XVI. századtól kimutathatóan a XX. század elejéig magát a pásztorkutyát jelentette. Nem csak egy bizonyos helyen kialakult, egy bizonyos szőrtípussal rendelkező pásztorkutyát, hanem minden pásztorkutyát, származási országtól, szőrminőségtől, színtől függetlenül.

Mindezt kiválóan példázza Károli Gáspár 1590-es Biblia fordítása[6], melyben a júdeai Jób pásztorkutyáit („nyájam kutyáit”) juhaimnak komondoraként fordította.

Földi János, az 1801-ben kiadott Természeti história c. könyvében[7] a fekete német pásztorkutyát is komondornak nevezi:

„…a’ Komondor, Juhász K. […] Ez Németországon fekete, és a’ Pumihoz közelít, mi nálunk fejér, szőre fürtös.”

Egy 1865-ös cikk[8], mely a Vadász- és Versenylapban jelent meg, a különböző országok pásztorkutyáit „bármelly országbeli komondorok”-nak nevezi:

„A kutyák öt osztályba soroztatnak; az elsőbe jönnek a ház- és nyájőrzők, u. m. bármelly országbeli komondorok, aztán bernáthegyi, abruzzói, spanyol, skót, mexicói stb. szelindekek…”

Monostori Károly az 1909-ben megjelent Ebtenyésztés c. könyvében[9] Simafejű olasz komondorról (Maremann) és Borzasfejű orosz komondorról (Délorosz juhászkutya) ír.

Thóbiás Gyula 1914-ben, a Vadászat és Állatvilág lapjain[10] a következőképpen fogalmaz:

,,A magyar komondornak két fajtája van, az egyik a simafejű, a másik a borzasfejű. A magyar simafejű komondor legjobban hasonlít az olasz simafejű komondorhoz, némelyek ettől való származását sem tartják kizártnak.”

Thóbiás Gyula írása nem csak azt mutatja, hogy a XX. sz. elejéig a többi nép pásztorkutyáit ugyanúgy komondornak nevezték, mint a hazaiakat, de azt is, hogy ennek megfelelően mai pásztorkutyafajtáink, a kuvasz és a komondor őseit szintén egyaránt komondornak nevezték. A megkülönböztető jelzőt a szőrtípus alapján adták. A magyar simafejű komondor volt az, amit ma kuvasznak nevezünk, és a magyar borzasfejű komondor volt az, amit ma egyszerűen csak komondorként ismerünk.

Hanák János zoológus 1848-ban természetrajzi leírásában[11], ugyanígy mindkét típust komondorként tárgyalja:

„A magyarhoni komondor […] Teste hosszú, bozontos fehér szőrrel mezelt, melly tél utólján, és tavaszszal egyes koloncokban csüng az ujdon nőtt szőr közöl; arcát, és szárai előrészét apróbb, farkát rendesen leghosszabb szőr borítja. Vagyon göndör fajtája is, melly rövidebb fehér bodor szőrű bundái visel, sőt keverék által más változatai is láthatók.”

Mindez az egykori leírások illusztráló rajzaiból és fotóiból is kitűnik, melyeken a ma kuvasznak nevezett ún. „simafejű” típus és a mai komondornak megfelelő ún. „borzasfejű” típus, illetve a kettő közötti átmeneti típusok egyaránt komondor néven vannak ismertetve.

A komondor kifejezés tehát a modern fajtatenyésztést megelőzően nem fajtát, hanem a funkciót – illetve az annak megfelelő típusokat – jelölte, miként a vizsla, az agár, vagy a kopó is. Amíg azonban a vadászkutyák esetében ezek a kifejezések megmaradtak egyfajta gyűjtőfogalomnak, melybe adott típusú fajtákat sorolnak (pl. magyar vizsla, német vizsla, vagy angol agár, afgán agár…stb.), addig a komondor szavunk a XX. sz. elején konkrét fajtanévvé vált a fajtásítás során – ahogy erre az alábbiakban még visszatérünk.

3.   Mire használták a kuvasz kifejezést?

Joggal merül fel a kérdés, hogyha a ma kuvaszként ismert kutyákat is komondornak nevezték csak éppen („simafejű” jelzővel), akkor mit neveztek kuvasznak?

3.1. A kuvasz szó eredete és szótári jelentése

A magyar nyelv történeti-etimológiai szótárában[12] a „kuvasz” címszó alatt ez áll:

„Jelentése:

1. 1511: ‘hitvány ember; gemeiner Kerl’ (1. fent);

2. 1560 k.: ‘egy fajta nagy testű házőrző kutya; Bauernhund, Köter’ # (1. fent);

3. 1807: ‘farkaskutya; Wolfshund’ (Márton);

4. [jelzőként; als Attribut] 1847: ‘lusta ember; der Träge’ (Petőfi 1. Ar. 58: NSz.);

5. 1936: ‘farkas; Wolf’ (ÜMTsz.).

Bizonytalan eredetű. Talán török jövevényszó; vö.: AH. qubis; kipcs. qubas: ‘egy fajta kutya’. Az egyeztetésnek — a b ~ v-vel kapcsolatos hangtani problémákon kívül — a török megfelelők gyér volta és tisztázatlan jellege is nehézsége. — Eredeti jelentése a 2. lehetett. Kezdetben csupán a fajtajelleg nélküli, korcs kutya megnevezésére szolgálhatott; ennek alapján fejlődhetett ki pejoratív használatú 1. jelentése; vö. barom, kutya. A 3. és 5. jelentés kialakulása bizonyos fokú külső hasonlóságon alapul. A 4. jelentés fejlődésére vö. a lusta kutya kifejezést. — A csuvas népnévvel való egybevetése, valamint kaukázusi származtatása téves.”

3.2. Kuvasz az irodalomban

A kuvasz szó a XIX. században, és a XX. század első felében korcs kutyát és hitvány embert jelentett. Ezt számtalan irodalmi forrás igazolja.

Móricz Zsigmond az Árvácska c. művében[13] így használja a kifejezést:

„Akkor az út porában a kislány egy félig elrágott, poros almacsutkát látott. Hamar felvette, megtörülgette a portól, jóízűen megette.

– Fuj – mondta Diti. – Hát te még a kutyánál is alávalóbb vagy. – Hazament, és az anyjának megmondta, hogy mit csinált ez a kócos kuvasz, hogy ő nem is megy többet vele, ez megeszi még azt is, amit a kutya hagy maga után.”

Tersánszky Józsi Jenő gyakran használja a kifejezést emberre, kutyára egyaránt. „Az elnök úr inasévei” c. munkájában[14] pl. ember kapcsán jelenik meg:

„– És milyen az a ténsasszony? Csinos, fiatal? De igazat mondj, te kuvasz!”

A „Ha nem szép a lány” c. kisregényében[15] szintén:

„A fiatal feleségnek unalmat, sokszor majdnem gyötrelmet jelentett férje társasága. Bizalmas körben vén, buta kuvasznak nevezte.”

A „Legenda a nyúlpaprikásról” c. írásában[16] egyértelműen keverék/korcs kutyát ért a kuvasz alatt:

„A mezőőr vizslája pedig nem holmi kuvasz volt, hanem pedigrés, kitenyésztett, nemes állat.”

A legszemléletesebb példa azonban Jaroslav Hašek: Svejk, a derék katona regénysorozatában található. Hašek regényei több fordításban is megjelentek, melyek közül Karikás Frigyes 1930-ban született fordítása[17] még a régi szóhasználatnak megfelelően íródott. Ő a korcs kutyákat és a hitvány jellemű embert is kuvasznak fordította. Ezzel szemben Réz Ádám fordításában[18] negyedszázaddal később már a mai nyelvezetnek megfelelően sem emberre, sem keverék kutyára nem alkalmazza a kuvasz kifejezést. Lássunk néhány példát ugyanazokra a mondatokra:

Piros színnel Karikás Frigyes fordítása (1930)

Kék színnel Réz Ádám fordítása (1956)

— „Fajkutyát szeretne, vagy amolyan utcai kuvasz is megteszi?” (Infanteriszt Svejk a Hinterlandban. 1945, 73. old.)

— „…fajtiszta állatot tetszik parancsolni, vagy egy akármilyet az utcáról?”

— „Természetesen borzalmasan hitvány kutyák voltak ezek, csepp se volt bennük annak a fajnak tisztavéréből, aminek a neve alatt Svejk úr a kuvaszait Bretschneider nyakába varrta.” (Infanteriszt Svejk a Hinterlandban. 1945, 79-80. old.)

— „Szörnyű dögök voltak, és a legcsekélyebb közük sem volt a különböző tiszta kutyafajokhoz, amelyeknek a címén Švejk rásózta őket Bretschneiderre.”

— „Jóllehet mindig nagyon tisztességes voltam, mégis sok kellemetlenségem volt miattuk, minthogy néha döglődő kuvaszokat adtam el egészséges telivér állatok helyett.” (Infanteriszt Svejk a Hinterlandban. 1945, 210-211. old.)

— „…mert én mindig becsületes vagyok, de mégis jöttek hozzám az emberek, hogy valami dögöt adtam el nekik egy fajtiszta és egészséges kutya helyett…”

— „Te rühes kuvasz, te, vigyázz, mert én obsitos katona vagyok.” (Infanteriszt Svejk a fronton 1945, 39. old.)

— „Te piszok, te, én egy öreg obsitos vagyok.”

— „Egy elég rossz kuvaszt adtam el neki egy alkalommal telivér spitz helyett.” (Infanteriszt Svejk a fronton 1945, 41. old.)

— „…és egyszer eladtam neki egy korcs dögöt, mint fajtiszta spiccet.”

Jókai Mór: A gazdag szegények c. regényében[19] (1890) ennek megfelelő leírást ad az általa kuvaszként ismert kutyáról:

„S a hóeke mellett, közvetlen a mozdony előtt, üget egy kis lompos szőrű, fehér-fekete-tarka, hegyes fülű, kurta farkú kuvasz, mintha ő volna a pilóta, aki a vonatot vezeti.”

A sárga rózsa c. kisregényében[20](1893) sem egy nagy termetű őrző pásztorkutyaként jelenik meg a kuvasz, hanem egy kicsi, fürge terelőként:

„Azzal egyet füttyentett a bojtár, s arra egy kis kuvasz előugrott a karám mellől, s nagy ugatva nekirohant a szétzüllött csordának, megkerítette a rendetlenkedő barmokat sebtiben, a resteknek az inába kapkodott: egynehány perc alatt úgy összeterelte az egész csordát, hogy az szép hadirendben indult meg a kolompos bika után.”

3.3. A legkorábbi „szakmai” leírások, ábrázolások

A XIX. században a zoológusaink megkezdték háziállataink, ebfafajtáink rendszerezését, összeírását. Ezek ugyancsak azt mutatják, hogy a kuvasz kifejezést akkor még nem a mai kuvaszok őseire, az impozáns, nagy testű, erős nyájőrző pásztorkutyákra, hanem többnyire kisebb termetű, jelleg nélküli keverékek alkotta szélsőségesen heterogén munkatípusokra értették, melyeket falusi, tanyasi házőrző és jelzőkutyaként, valamint nyájak mellett, terelőként alkalmaztak. Emellett megjelenik a kuvasz elnevezés spicc-szerű farkasfogó kutyák esetén is.

Pethe Ferenc a Természet História és Mesterségtudomány című könyvében[21], 1815-ben így írja le azt, amit akkor kuvaszként ismertek:

„Van egy igen közönséges kutya, mely nagyságára ollyanforma, mint egy kölyök-farkas; fülei fennállók, szőre valamennyire bolyhos, legalább nem sima, a’ farka kerekedése pedig alólról, bojhos; színe gyakran barnás-fekete, de külömben számtalan, többnyire szennyes-színű; nállunk fejér legtöbb van; mellyet mi általjában Kovasznak hívunk. Ez a legközönségesebb házi vagy tanyai kutya, mellyet úgy lehete a többitől legjobban megkülömböztetni, ha minden más fajtát említvén azt mondanók, hogy sem nem ez, sem nem az […]

Ez a kutya az minállunk, mely a’ hány darab, közel annyiféle formájú, nagyságú és színű, egy szóval a legközönségesebb falusi parasztkutya…”

Mindemellett a kuvaszt a következő rajzzal illusztrálja:

Hanák János zoológus 1848-ban a kuvaszt Canis fam. villaticus latin elnevezéssel azonosítja[22], mely falusi házi kutyát jelent, németül pedig mint Der Haushund, tehát házikutyaként határozza meg. Leírása pedig a Pethééhez hasonlóan a következő:

„A Kuvasz (Canis fam. villaticus, Der Haushund). Közönséges házi eb igenyesen álló fülekkel, fölkutyorodott farkkal; testét hosszúkás szőr födi; szine leginkább fekete, de a sokféle rendetlen összekeveredés által számos változatai vannak szinre, és nagyságra egymástól különbözők.”

Azt, hogy kuvasznak mindenféle keverék ház- és tanyaőrző kutyát neveznek Méhely Lajos zoológus (A Brehm-féle Állatok világa magyar kiadványainak egyik szerkesztője) is megerősíti 1901-ben[23], de emellett ad egy igen érdekes leírást az ún. Farkaskuvaszról (Canis familiaris domesticus luparius verus):

„Kuvasznak vagy csuvasznak ugyan mindenféle ház- és tanyaőrző kutyát neveznek, melyek közt gyakran már meg sem állapítható származású másod- sőt harmadfokú korcsok is vannak, ezek seregéből azonban nagyon élesen válik ki a farkaskuvasz melyet Fitzinger nyomán következőleg jellemezhetünk. Termet és nagyság tekintetében csaknem olyan mint a farkas, csakhogy valamivel karcsúbb, feje hátulja keskenyebb s füle valamivel hoszszabb és szélesebb, ámbár szintén oly merev és fölálló. Szeme ugyan kicsiny, de a szemrése teljesen vízszintes. Arczszemölcsei határozottan felötlenek. Végtagjai aránylag magasabbak és karcsúbbak. Farka, melyet az állat inkább fölkunkorítva, semmint egyenesen kinyújtva, vagy aláeresztve hord, még bozontosabb mint a farkasé. A szőrözet csaknem ép oly rövid és lesimuló mint a farkasé; a test felső oldalán feketével elvegyült, világos vörhenyes barnás-szürke (tehát ordasszürke!); alul a végtagok belső oldalán s az arczorr körül inkább fehéresbe hajló. […]

Lakatos Károly szóbeli értesítése szerint a farkaskuvasz minden tekintetben a farkasra emlékeztet, csak valamivel kisebb s a járása rendes, nem oldalog úgy mint a farkas. Az állatot tanyák őrzésére és a gulya mellett használják, de nem igen örömest, mert a farkast nem támadja meg, sőt inkább gyakran párosodik vele. Az állat nem hű és nem ragaszkodó ; messzire elcsatangol s igen harapós. A hangja inkább vonításszerű »vu-hú, vu-hó« ; ugatása tehát más mint a komondoré.”

Méhely azt is megerősíti, hogy a ma kuvasznak nevezett simafejű pásztorkutyatípust a nép 1901-ben még komondornak nevezi:

„Ennek tisztázása kedvéért 1901. évi  május 27-én lerándultam Kecskemét városának bugaczi pusztájára és két napig tanulmányoztam azt a kutyát, melyt az ottani tanyai és pásztornép komondornak nevez. Megvizsgáltam mintegy húsz példányt s az eredményt a következőkben foglalhatom össze. […]

Arczát, homlokát, végtagjainak elülső oldalát és lábfejét rövid és lesímuló szőrözet borítja, teste egyéb részét pedig hosszú, simán lecsüngő, vagy hullámos, sőt a fiatalabb példányokon bodros, meglehetősen merev szőr födi. A szőr különösen a törzs két oldalán hosszú, hol a vedlés idejében gubanczosan összecsapzik és kisebb-nagyobb kolonczokban csüng alá.”

A kuvasz alatt Földi János is a fent említett farkaskuvaszhoz hasonlóan álló fülű ebet értett egy évszázaddal korábban, a már idézett Természeti história c. könyvében:

„Kuvasz, Der Wolfshund. Ezen Hasonfajnak a’ Pásztor vagy Juhász kutyával több hasonlatossága vagyon, mint mással akármellyikkel. Nevezete onnan vagyon, mivel fülei, és hosszú nem fürtös szőre a’ farkashoz hasonlítanak. Felkunkorodott farkú; nálunk leginkább tsupa fejérek, de vagynak szürkék, ordasok, fakók, és feketék. Ide tartozik az lslandiai K. és a’ Spitz v.Pommer, hosszú orrú, hegyes fülű, úgy a’ Kamtsatkai is, és több Északi, napkeleti, Ásiai, méllyel ott közönségesen szánkázásra élnek.”

A leírásból kiderül, hogy 1801-ben az ő szóhasználatában a kuvasz farkas(fogó)kutya, nem pásztorkutya, csak leginkább arra hasonlít, és hogy az északi spiccekkel, illetve szánhúzókkal említi együtt. Földi leírásával összhangban van a Raitsits által is reprodukált, Buffontól[24]származó rajz:

Monostori Károly (királyi tanácsos, központi állatorvos, egyetemi tanár, szakíró, a magyar állatfajok, köztük a kutyák kiváló ismerője) 1909-ben, a fent idézett Ebtenyésztés c. könyvében Pethe és Hanák egy-, illetve fél évszázaddal korábbi leírásához hasonló jellemzéssel ismerteti a Kuvaszt. Ő már a „juhászkutyák” között tárgyalja, de ezt meg kell, indokolja – tehát nem magától értetődő, hogy oda tartozzon – illetve, ő is a spicc jelleget emeli ki:

„A magyar kuvasz (56. ábra). Jóllehet ez ebünk inkább spicszerű állat s kivált portaőrzésben van a haszna, igen jó szolgálatot mint nyáj-eb, (pásztor kutya) is tesz, nem hiba hát, ha itt, a juhász ebek között tárgyalom annál is inkább, mivel pl. a kiváló német szálkásszőrű juhászebhez is igen hasonlít és részben hazánkban is juhőrzés a hivatása. A kuvasz nagysága különböző; ha szép példány, megüti a maron az 50 cm-t. Feje erősen elhegyesedő, orra, szeme fekete. Ez utóbbi rendszerint sunyi, bizalmatlan tekintetű. Füle keskeny, kicsi, hegyesen, olykor hegyben kissé megbicsaklottan áll. Szemboltján szálkás, rövidebb szemöldök, pofáján hasonló szakál, felső ajkán ritkás bajusz ül. […] Szőrzete goromba szálú, szálkás, alig hullámzó, nem tökéletesen fekvő, közép hosszúságú […] Szine szennyes fehér, kesely, farkas szin, ritkábban rozsdás- (rőt) fekete.”

Monostori az utókor számára rendkívül értékes fotót is közöl egy akkor kuvasznak nevezett kutyáról!

Théodore Valério, francia grafikus és litográfus az 1850-es években utazott Közép- és Kelet-Európába. Magyarországon töltött évei alatt számos értékes rézmetszetet készített, melyeken többnyire olyan kutyák tűnnek fel, amik megfelelnek a fenti leírások kisebb és közepes termetű hegyes fülű juhászkutyáinak, az akkoriban kuvasznak nevezett kutyáknak.

3.4. Következtetés

A kuvasz tehát a népnyelvben közönséges korcsot, amolyan páriakutyaszerű, jellegtelen, heterogén, behatárolhatatlan kutyák összességét, majd különböző típusok zagyva keverékét, aztán pedig valamiféle köztudottan kevert eredetű, de már önállónak tekinthető munkatípust jelentett (esetleg több félét), amely nem volt azonos a mai kuvaszok őseivel! A mai kuvaszok ősei az egykor simafejű komondornak nevezett igazi pásztorkutyák voltak.

Amit a korai leírások kuvasznak neveztek, az hol házi parasztkutyaként, hol nyáj melletti terelő/őrző kutyaként jelenik meg, amolyan, a mai sinkának megfelelő feladatú, méretű, küllemű kutyaként. Ettől némileg különbözött az ordas németjuhászhoz hasonló ún. farkaskuvasz, mely szintén valamiféle keverék volt, és ugyanúgy egyértelműen különbözött a mai kuvaszok ősétől, a simafejű komondortól.

Amikor tehát a különböző fajtaismertetők Hunyadi-, sőt Árpád-kori írott forrásokra hivatkozva hivalkodnak a kuvasz – mint fajta – ősiségével, akkor a fentiek tükrében mindezt erős fenntartásokkal kell kezelnünk. Láthatjuk, hogy a kuvasz név még egy-két évszázaddal ezelőtt is egészen mást takart mint ma, nemhogy 6-800 éve. Ha egy középkori szövegben a kuvasz szót alkalmazták, az egyáltalán nem jelenti azt, hogy az a szöveg a mai kuvaszok őseire, az egykor simafejű komondorként ismert pásztorkutyákra vonatkozik. Sőt! Szinte bizonyosan nem!

4.   Hogyan lett a simafejű komondorból kuvasz?

4.1. A nagy névvita

A XIX. sz. végén kinológusaink között egy hosszasan elhúzódó vita bontakozott ki arról, hogy mely típus miként legyen elnevezve. Egyre erősödtek azok a hangok – elsősorban Raitsits Emil és Buzzi Géza Félix részéről – melyek szerint a pásztorkutyáink, tehát komondoraink két főbb típusa külön fajtáknak tekintendő és a simafejű változatot kuvasznak kell nevezni.

A többség nem értett ezzel egyet, ugyanis a kuvasz akkoriban köztudomásúlag keveréket, vagy egy akkoriban divatos kifejezéssel „bastardot” jelentett. Földes Andor pl. 1905-ben[25] eképpen foglalt állást a kérdésben:

„Az elnevezésre ajánlom, mert a kuvasz névvel a magyar minden bastardot illet, a következőket: Magyar komondor (lomposszörü), magyar fehér juhászeb (sima-hosszuszőrü) és magyar pudli.”

Az elnevezésekkel kapcsolatos vita még az I. világháború idején is tartott. Kerpely Béla lovag 1914-ben, A Természet c. folyóiratban megjelent cikkében[26] megerősíti, Thóbiás, Méhely, Monostori és Földes álláspontját:

„A komondornak szerintem és a szakemberek túlnyomó véleménye szerint két válfajtája van, u. m. a lomposszőrű [=borzasfejű] (Méhely szerint: bagolyszemű) és a hullámos szőrű [=simafejű] komondor, melynek sima szőr fedi a pofáját.

Ennek ellenében Buzzi Géza Félix csak a lomposszőrű komondort ismeri el komondornak. Szerinte a símapofájú hullámosszőrű a kuvasz. Viszont Kémptner Ernő, a komondorok régi tenyésztője azt állítja, hogy a símapofájú hullámosszőrű az eredeti őskomondor, a lomposszőrű későbbi keresztezésből származik és pudli (uszkár) vér van benne.

Én azt hiszem, mindkét állítás szélsőséges. Az egybehívandó ankétnak lesz a feladata végérvényesen megállapítani, hogy tényleg két válfajtájú komondor van-e? Az én tanulmányaim arra vezettek, hogy igenis két válfajta van és pedig a lomposszőrű juhászkomondor és a símapofájú hullámosszőrű pásztorkomondor. Színük kizáróan borsófehér. Ezeknek, más fajtákkal, sőt farkassal való párosodásából jöttek azután létre a másszínűek, sárgaszínűek, vércse, farkasszínűek és szerintem ezek a kuvaszok. Bizonyítja ezt az állítást az is, hogy a nép a köznyelvben ma is kuvasznak hívja a nem tisztavérű, keresztezésből származott kutyákat, viszont komondornak hívja úgy a lompos, mint a hullámosszőrű fehér kutyát.

Közlöm erre vonatkozóan Nagy Géza, kunszentmártoni földbirtokos hozzám intézett levelét, mely szól egyszersmind arról is, mi volt a hullámosszőrű komondor célja eredetileg. Nagy Géza hatvan év óta tenyészti a komondorokat, adatai tehát megbízhatók. „„Én — írja Nagy — a komondort fehér, ritkábban kevéssé sárgás színűnek ismertem mindég. Azt hallottam fiatal ember koromban, hogy fordultak elő korcs komondorok, ú. n. kuvaszok, melyek a farkassal párzottak és ezek ivadékai a komondor külsejét és farkasszerű szőrt viseltek. […]

Én is kétfélének tartom a mostani komondort. Az egyik az előbb említett ősi lomposszőrű juhászkomondor, a másik a hajdani pásztorok komondora, a hullámos szőrűnek hívott komondor.

A kuvasznak nálunk a nagy Alföldön akár a komondor, akár a puli idegen fajtákkal való keresztezését hívták. Ezek különböző nagyságú és színű, de leginkább sárgás és zöld színűek, göndörszőrűek. Hasonlítottak a német juhászkutyához, felálló vagy lelógó V alakú fülekkel. Jó házőrzők, kár, hogy úgyszólván teljesen kivesztek. . .””

Kerpely az alábbi sorokkal zárja állásfoglalását:

„Fentieket teljesen hiteles adatoknak fogadhatjuk el, mert egyik legöregebb, a komondortenyésztéssel körülbelül 50 év óta foglalkozó magyar birtokostól erednek s megegyezők úgy a magam tapasztalataival, mint az ország különböző vidékeiről bekért szakvéleményekkel.”

Az ellenvéleményt legintenzívebben Raitsits Emil képviselte. Ő állt ki leghatározottabban amellett, hogy a komondor és a kuvasz külön fajták, és hogy a kuvasz nem jelenthet korcsot. Több írásában, többek között az A Kutya magazinban, az Ősmagyar kutyáink elnevezése c. írásában[27] konkrétan így fogalmazott:

„A magyar kutyákkal szemben általánosan tapasztalt nemtörődömség folytán a falun, a tanyán, a pusztán, a mezőn élő kuvasz neve alatt minden fajta jelleg nélküli keverék kutyát értettek, úgy, hogy a kuvasz elnevezés helytelenül ily értelemben ment át a köztudatba. Pedig ha a régi irodalomba kutatunk megtalálhatjuk a kuvasz helyes, igaz értelmét.

[…]

Zrinyi (Szigeti veszedelem. 1645.) „Juhok mellett nyugszik kuasz, mely megfáradt.” Gyöngyösi (Márssal társalkodó Murányi Vénus, 1664.) „Ugasson az kuvasz, arra is serkennek, vagy, csak kuvasz sem serkent ellenek morgásra.” Gyöngyösi ismerte a kutya fajtákat, erről meggyőződhetünk, ha az 1695. évben kiadott „Porábul megéledett Phoenix” című költeményét figyelemmel elolvassuk. Az utóbb említett müvében, az első könyv második részében igen részletesen írja le Kemény János vadász kutyáit és hogy a kuvasz név nála korcsot nem jelent, mint a hogy sokan a mai korban értelmezni szeretnék, bizonyitsa a következő.

Hyláxot, Philaxot maga fogja Kemény,

Kölyök még mindkettő, van rúlok nagy remény,

Dicsírettel hozta csak minap egy örmény,

Párduc korcsa lehet, mint ösmérni körmén.

Mopsust és Corydont adják egy inasnak,

Ez daru, azt pedig mondhatni ordasnak,

Szebb az első, látszik a másik korcsasnak

Erős is, megfelel bizvást egy farkasnak.

Az előbb olvasott példákból kitünik, hogy Gyöngyösi ismeri a házörző kuvaszt, mint különálló fajtát, evvel szemben a keresztezett fajtákat határozottan korcsoknak nevezi. Még továbbá felemlithetem: Csokonai „Egy-két irigy kuvasz csahol” (Kifakadás cirnü költeményben). A kuvasz tényleg juhász kutya! Ezt Gvadányi is megerősiti, aki szintén igen jól ismerhette a kutya fajtákat „Egy falusi nótáriusnak budai utazásában” amikor a nótárius életét a juhásznak hat erős gabancos, örvös kutyája menti meg, a köszönetadáskor a juhász többek között, mikor magától visszautasítja a hálálkozást, igy szól: „Te hat kuvaszomnak köszönetet tenni, Tartozol: nem hagyták életed elvenni.” Pápai Páriz szintén ezt a nézetet erősiti meg 1767 évben kiadott szótárában, hol a Kuasz; kuvasz — Canis grandior, ein grösserer Hund. Hirten Hund.”

Azt tehát Raitsits is elismeri, sőt megerősíti, hogy a nép a korcsokat nevezte kuvasznak, csak éppen úgy véli, hogy a nép rosszul tudja, ő pedig jól… Mindezt szépirodalmi idézetekre alapozza. Ez még önmagában nem feltétlenül lenne probléma, de az már annál inkább, hogy – mint azt alább részletesen taglaljuk – ezeket az idézeteket tendenciózusan félreértelmezi, és beleolvassa a saját prekoncepcióját.

Meg kell jegyezni mindemellett Raitsits álláspontja kapcsán, hogy egy a nép által széles körben ismert és gyakran használt fogalomra vonatkozó szóhasználatot helytelennek minősíteni önmagában is problémás abban a korban, amikor az egzakt kinológiai terminológia még nem alakult ki, nem vált széles körben elfogadottá és ismertté. Ha az ország bizonyos részein „furiknak” nevezik a talicskát, akkor ők ezt helytelenül teszik? Ha nincs egy általános érvényű konkrét szakmai definíció, akkor mihez képest téves a nép által használt megnevezés? Miért ne lenne lehetséges az pl., hogy az ország egyik részén így nevezik, a másik részén pedig úgy? Ha a Raitsits által idézett szépirodalmi művek valóban egybehangzóan alátámasztanák állításait, az legalább érdemi vitaalapot adna, de még akkor is vitatható lenne, hogy helytelen szóhasználatról, vagy tájjellegű szóhasználatról beszélünk. Raitsits álláspontja már önmagában annak tükrében is problémás, hogy szakemberek és irodalmárok sora (Földi, Pethe, Hanák, Méhely, Lakatos, Monostori, Kemptner, Földes, Lónyay, Kerpely, Nagy Géza, Thóbiás, valamint irodalmárok, mint Tersánszki, Móricz és Jókai) is abban az értelemben használta ezeket a kifejezéseket, mint a „nép”. Ráadásul olyan szakemberek, mint a fent idézett Nagy Géza, vagy az alább idézett Suk Dezső, akik nem Budapestről publikáltak, mint Raitsits, hanem az alföldi pusztán élték le az életüket, és évtizedekig tenyésztettek komondort. A fő probléma azonban az az érvelésével, hogy olyan jelentést tulajdonít az általa hivatkozott idézeteknek, amiket azok nem hordoznak magukban, csak Raitsits olvassa bele erőltetetten.

Lássuk ezek után részleteiben, hogy valóban igazolja-e bármelyik idézet azt az álláspontját, hogy a kuvasz és a komondor két eredendően különböző fajta, hogy valóban cáfolja-e bármelyik azt, hogy a kuvasz korcsot jelentett, és valóban igazolja-e bármelyik ténylegesen, hogy az akkoriban mindenki által simafejű komondornak nevezett, nagy testű, impozáns, fehér, gubancolódásra nem hajlamos szőrű pásztorkutyatípusnak a kuvasz az igazi, helyes elnevezése:

1. Az első idézete Zrínyitől, a Szigeti veszedelemből való[28]:

„Vala oly órában, mikor minden állat

Legcsendeszebben magának nyugodalmat

Vesz; juhász, szántó aluszik kedves álmat,

Juhok mellett nyugszik kuasz, mely megfáradt.”

Ebből az derül ki, hogy juhok mellett tartottak kuvasznak nevezett kutyákat. Arra utalás sincs, hogy Zrínyi milyen kutyát értett „kuasz” alatt. Ebből a mondatból nem következik, hogy Zrínyi a simafejű komondor típusra gondolt, ugyanígy gondolhatott a Monostori, Jókai és mások által leírt kisebb termetű kuvaszokra, amiket Théodore Valerio is megörökített a magyar pusztán:

Pápai Páriz Ferenc szótári meghatározása[29], miszerint a kuvasz német megfelelői ein grösserer Hund (=egy nagyobb kutya), és Hirten Hund (=juhászkutya), szintén csupán annyit jelent, hogy a kifejezést nem csak, falusi korcsokra, hanem ilyen-olyan juhászkutyákra is használták – ahogy azt fentebb is láttuk -, de hogy milyenekre, az nem derül ki. A „nagyobb” jelző pedig relatív, önmagában semmit nem jelent. Emellett láthattuk fent Nagy Géza írásában, hogy: „A kuvasznak nálunk a nagy Alföldön akár a komondor, akár a puli idegen fajtákkal való keresztezését hívták.” Tehát, a nagyobb termetű komondorkeverékeket is kuvasznak hívták.

• Gyöngyösi idézetei a következők:

„Nincs ott nyugadalma elmének s az szemnek,

Az sok értekezők sűrőn győnek s mennek,

Egy kopogásra is serényen felkelnek,

Ugasson az kuvasz, arra is serkennek.

[…]

Kell-é valakivel menni harcolásra?

Mond Mária: Minden hajlott most alvásra,

Csak kuvasz sem serkent ellenek morgásra,

Nincs legkisebb ok is az kardoskodásra.” [30]

Illetve:

„Hyláxot, Philaxot maga fogja Kemény,

Kölyök még mindkettő, van rúlok nagy remény,

Dicsírettel hozta csak minap egy örmény,

Párduc korcsa lehet, mint ösmérni körmén.

Mopsust és Corydont adják egy inasnak,

Ez daru, azt pedig mondhatni ordasnak,

Szebb az első, látszik a másik korcsasnak

Erős is, megfelel bizvást egy farkasnak.”[31]

Az, hogy Gyöngyösi egyaránt használja a kuvasz és a korcs szavakat szintén nem jelent semmit. Még azt sem jelenti feltétlenül, hogy nem korcsot értett a kuvasz alatt, hiszen mindannyian használunk különböző szinonimákat, pl. Raitsits is használta a kutya és az eb kifejezést is ugyanarra a fogalomra. Ráadásul Gyöngyösi verses formában írta költeményeit, ahol kifejezetten indokolt szinonimák használata a ritmika, a rímek és a változatosság miatt. Azt meg aztán végképp nem jelentik a fenti mondatok, hogy „Gyöngyösi ismeri a házörző kuvaszt, mint különálló fajtát” (ez nem több, mint egyszerű belemagyarázás Raitsits részéről), és természetesen azt sem jelenti, hogy a simafejű komondort kellene érteni kuvasz alatt.

• Raitsits legerősebb érvének első olvasatra Gvadányi[32] idézete tűnik:

„Egy jó erős juhász két jó bojtárjával

Hat erős, gabancos, örvös kutyájával

[…]

Te hat kuvaszomnak köszöneted tenni

Tartozol, nem hagyták életed elvenni.”

Valójában azonban pont Gvadányi írása dönti meg Raitsits elméletét, hiszen a szerző „erős gabancos, örvös kutyákat” nevez kuvasznak. Az örv nyilván a farkasok elleni védelem gyanánt alkalmazott szöges nyakörvet jelenti, ami alapján valóban kétségtelenül kifejezetten ragadozók elhárítására használt „erős” kutyákról van szó, nem pedig a kisebb termetű terelőkről.

Van azonban egy jelentős probléma ezzel az idézettel, amit Raitsitsnak vagy nem sikerült észre vennie, vagy nem akarta észrevenni: nevezetesen az, hogy Gvadányi „gabancos”, tehát gubancos kutyákról ír. Márpedig Raitsits pont ebben az írásában, ahol többek között Gvadányira hivatkozva bizonygatja, hogy a kuvasz külön fajta (ami szerinte egyértelműen különbözik a komondortól – méghozzá a szőrzet minősége alapján!), két bekezdéssel feljebb éppen azt rögzíti – mintegy definícióként -, hogy a kuvasz nem lehet gubancos:

„A komondor alatt csakis olyan nagytestű juhászkutya értendő, amelynek egész testfelületét, a szőrzet színére való tekintet nélkül, összegubancolódásra hajlamos hosszú szőrzet fedi.

A kuvasz testfelületét mérsékelt hosszúságú, hullámos összegubancolódásra egyáltalában nem hajlamos szőrzet fedi, a fejen és végtagokon a szőrzet rövid és a bőr felületéhez simuló.”

Raitsits tehát az elméletének egyik alapkövét éppenséggel cáfoló idézetet úgy tünteti fel, mintha az alátámasztaná állításait.

Az, hogy Gvadányi gubancos nyájőrzőt nevez kuvasznak, több-mindenre utalhat:

• Utalhat arra, hogy a fent idézett Lónyayhoz, Kerpelyhez, Nagy Gézához hasonlóan a gubancos szőrű típust tartotta igazi komondornak, és ezeknek más típusokkal való keverékeit (melyek bár bizonyos tekintetben különbözőek voltak, de még mindig lehettek maguk is gubancosak) már ő is kuvasznak nevezte, és ilyen – egyébként gyakran előforduló – kutyákra gondolt, amikor e költeményt megírta.
  • Utalhat arra, hogy Gvadányi (a fent említett Kémptner Ernőhöz hasonlóan) a simafejű, nem gubancos típust tartotta eredeti, igazi komondornak, és a gubancos szőrűt keveréknek, tehát kuvasznak nevezte.
  • És persze utalhat arra, is, hogy egyszerűen keverte ezeket a fogalmakat (Raitsits egyébként éppen azt bizonygatja ebben az írásában, ahogyan a Magyar kutyák c. könyvében[33] is, hogy Gvadányi jól ismerte a kutyafajtákat).

Akárhogy is értette Gvadányi e szavakat, egy dolgot semmiféleképpen nem jelentenek: nem igazolja Raitstits elméletét, miszerint a kuvasz nem lehet korcs, hanem egy gubancolódásra nem hajlamos szőrű, önálló pásztorkutyafajta.

Raitsits tehát alapvetően hibás érvelésre építette elméletét.

Mindemellett pártját fogta e vitában – bizonyos tekintetben – Buzzi Géza Félix, aki többek között A Természet c. folyóiratban közölt cikk-sorozatában[34] kardoskodik a simafejű komondortípus kuvasz elnevezése mellett:

„A speciális komondor és kuvasz kérdésnél megboldogult idősbb Kovásznay Zsigmond volt a tanítómesterem […]

Én az ő nyomdokain haladtam és haladok továbbra is, mely osztályozás szerint vannak hazai ebfajtáink között: komondorok (lompos, helyesebben fűrtösszőrűek); kuvaszok, köznéven egyes vidékeken bundásoknak nevezett nyilt szőrezetű ebek, melyeket, sajnos, simaszőrű komondoroknak is minősítenek és lógó és álló fülű. pulik. […]

A facit az vala, hogy a komondor és kuvasz egészen külön álló 2 fajta. Külön álló úgy szőrözetben, mint osteologiailag a fejformációban is. Míg a komondor koponya alakulata domború, az orca, orrhát, arcorr széles és — hogy kynologiai kifejezéssel éljek — a „stopp”-ja orrhát és homlok érintkezésének pontja, illetve vonala éles és sarkos, majdnem kilencven fokos, addig a kuvasz homloka és koponyája lapos, orca, orrhát és arcorr farkasszerűen hegyes. Stopp-ja ennek alig van. A szemboltok a komondornál erősen íveltek, fejlettebbek; a kuvasznál laposabbak és simábbak. Míg a komondor fülezete hosszú, mondjuk griffonszerű, addig a kuvaszéi kicsinyek, egy kis római ötöshöz hasonlók. A farokhordás a komondornál, ha tökéletes, lelógó, extázisban is alig emeli rendesen a hátmagasságig és akkor is inkább 45° szögben hordja lefelé. (Sajnos, mi leggyakrabban kunkorodott farkúakat látunk.) A kuvasz farokhordása inkább hasonló az agáréhoz, végén kissé behajlott. A szőrözeti különbségek is nagyok. A komondoré fürtös, gubaszerű, míg a másiké határozottan nyilt, mindenféle kunkorodástól és hullámtól mentes és nemcsak borsó-, hanem vércse, zöld, sőt tiszta fekete színben is előfordul.”

Buzzi írásából ugyanakkor az is kiderül (itt a faroktartás kapcsán, később, mint látni fogjuk egyéb anatómiai vonatkozásban is), hogy ez az egyértelmű különbségeket mutató, a korábbiaknál precízebb leírás inkább egyfajta általuk meghatározott ideál-kívánalom, mintsem az állomány valós állapota.

Buzzi tehát egyetértett Raitsitssal abban, hogy a simafejű változatot külön fajtaként kell kezelni, és kuvasznak kell nevezni, de abban már nem, hogy eredendően is különböző fajta. Ő is azt vallotta[35], hogy „…a „kuvasz” a magyar szótárban és a nép ajkán egy jellegnélküli keverék…”, és azt is, hogy a simafejű típus valójában a komondornak egyéb típusokkal való keveredésének az eredménye:

„Felsőbüki Nagy István t. atyai barátom, mert Sopron- és más megyékben „bundás”-oknak hívják a kuvaszokat, a bundás nevet kívánta alkalmazni, lévén a „kuvasz” a magyar szótárban és a nép ajkán egy jellegnélküli keverék, s így tehát a magáncégeknél kevesebb adót fizető alapon létre jött részvénytársaságok szülöttje. Valami igaz van benne, de hát majd később a kuvasz leszármazásánál szó lesz róla, hogy miért éppen ragaszkodom a „kuvasz” szóhoz. Azt meg is érdemli, lévén „mongrel”, többfelé keresztezés létesítettje. De nem is az elnevezés a fő, váljon a fajtának a neve bundás vagy kuvasz-e, a fő, hogy ez az ebfajta nem komondor, noha csörgedez valami annak véréből benne és ennél a testre vagy termetre utalok.”

[…]

Még tovább nehezíti a különböző típusok és elnevezések közötti eligazodást az, hogy a borzasfejű típusnak is több változata létezett – anatómiai szempontból, a méretet tekintve és szőrtípust illetően egyaránt.

A századforduló tájékától zajló homogén fajtatenyésztésre irányuló törekvés ellenére Kenéz Zolán még 1922-ben[38] négy típust különböztetett meg – elsősorban a szőrzet alapján:

1. lompos komondor – hosszú, sűrű, kócos (bolyhos) szőrrel (állítása szerint a pásztorok a lompost tekintik valódinak)
2. fürtös szőrű – göndör, kevésbé kócos (nyáron a szuka vedlik)
3. kunsági komondor – középhosszú, sima, vagy gyengén hullámos szőr, két évenként vetkezik
4. kuvasz (a korábban simafejűnek nevezett típus)

4.1. A konszenzus

Amellett, hogy mind a borzasfejű, mind a simafejű típusnak több változata volt, kinológusaink alapvetően e két fő típust különböztették meg – elsősorban a szőrzet alapján. Bár Raitsits kivételével gyakorlatilag szinte mindenki úgy tartotta, hogy egy „fajta” két változatának tekintendők, és hogy a kuvasz eredetileg keveréket jelentett, végül a többség mégis elfogadta, hogy simafejű változat kuvasz néven önálló fajta legyen.

Egyrészt azért, mert mint láttuk, a többségük ezt a típust a komondornak más kutyákkal való keverékének tekintette, tehát, végső soron kuvasznak nevezhetők voltak, másrészt azért, mert a jövőre nézve (főként nemzetközi viszonylatokban) indokolt volt a két típusnak két jól megkülönböztethető nevű fajtaként történő elismertetése. Így tehát – bár a múltat illetően alapvetően nem volt igazuk – végül mégis Raitsitsék akarata érvényesült, és azok is beadták a derekukat, akik másként – az eredeti népies formában – használták ezeket az elnevezéseket.

Érdekes módon Lónyay Géza már 1901-ben[39]így foglalt állást, holott a vita még másfél évtizeddel később is tartott:

,,…az a komondor, melyet kynologusaink kuvasznak neveznek. Viszont a kuvasz alatt értem az előbbi két fajtának [a borzas, és a simafejű komondornak] mindenféle kutyákkal történt keresztezése által előállott jellegnélküli keveréket. De ha már el is van így fogadva, hát megadom magam…”

Suk Dezső A Természet hasábjain[40] 1915-ben vitatja Buzzi és Raitsits állításait (a többséghez csatlakozván), de a jövőre vonatkozóan ő is elfogadja a Buzziék által erőltetett elnevezést:

„Az alföldön születtem, pusztán nőttem fel és vénültem meg. Már gyerekkoromban érdekeltek az ebek. Az egész alföldet ismerem, sokszor bebarangoltam. A leghitványabb korcs eb se kerülte el figyelmemet soha. Azokat is megnéztem minden esetben, annál inkább, ha egy arra érdemes példány került utamba. Magam is tenyésztettem komondorokat állandóan. Ezek a hosszú évi tapasztalatok, megfigyelések mondatják velem azt, hogy a magyar komondor ilyen.:

Kezdjük a komondornál és mindjárt a színnél. Itt már nem követhetem cikkíró meghatározásait. Kétféle színt tartok elfogadhatónak. Az elsősorban csakis az ordas lehet, azután jöhet a fehér. Ezeknél is a füstösfül megengedhető. A világos krém-szín határozottan küszöbölendő. […]

A „kuvasz”-ról, nálunk az alföldön „símaszőrű komondor” nem sok mondani valóm van. Itt „kuvasz” gyűjtő név alá vonnak minden meg nem állapítható fajta ebet. Mindamellett elfogadhatónak tartom a „simaszőrű komondor” elnevezés helyett a „Kuvaszt”.

Szerintem a kuvasz a komondor leszármazottja. Bizonyosan valami rövidebbszőrű ebbel történt keresztezésnek a produktuma.”

A Természet c. magazinban Luchyf néven publikáló szerző ugyancsak ezt írja[41]:

„Bár a „kuvasz” szó közönségesen korcsot, mongrelt jelent, míg jobb elnevezéssel nem helyettesíthető, kuvasznak vagy bundásnak kell neveznünk e lapos szőrű magyar juhászebet…”

Amint látjuk, legtöbben egyetértettek abban, hogy a simafejű komondor – vagyis immár kuvasz – más típusokkal való keveredés eredménye, de abban konszenzus született, hogy a jövőben elfogadható a borzasfejű=komondor, simafejű=kuvasz elnevezés.

A vita ezt követően inkább olyan részletkérdésekre terelődött, minthogy a vélhetően közös ősöktől származó és egymással nyilvánvalóan keveredett típusok valójában mennyiben különböznek egymástól, milyen színváltozatok legyenek elfogadhatóak… stb.

Fő feladatként fogalmazódott meg tehát a két fajta elkülönítése, a típusos példányok preferálása, és a mindkét fajta jegyeit magukon hordozó „átmeneti” egyedek kiszűrése, mellőzése.

4.2. Mi lett az egykori kuvaszokkal?

Ahogy Théodore Valério, francia grafikus rézmetszetein láttuk, a XIX. század derekán a magyar pusztán nem a nagy testű, fehér, impozáns őrző típusú pásztorkutyákat örökítette meg (talán egy kivétellel), hanem jellemzően a kisebb termetű, sima-, vagy szálkás szőrű, többnyire álló-, vagy csak végében lebicsaklott fülű és sötétebb színű kutyákat. Tehát az akkor kuvasznak nevezett páriakutyaszerű ebeket.

Ez az arra utal, hogy ekkoriban már többnyire ezek a kutyák voltak jelen a legelőkön. Ez érthető, ha tudjuk, hogy ekkorra szinte teljesen eltűntek a nagyragadozók az ország belső területeiről, és a Betyárvilág fénykorának is leáldozott. Így a nagy testű, kifejezetten őrző típusú pásztorkutyák már nem voltak olyan nélkülözhetetlenek, mint korábban. Ezzel szemben a szántóföldek egyre intenzívebb terjedésével és az egykor végtelennek tetsző legelőterületek beszűkülésével, felszabdalásával egyre inkább nélkülözhetetlenné váltak a kisebb, fürgébb terelőkutyák.

Helyüket többnyire az egykor kuvasznak nevezett kisebb testű kutyák vették át, amelyek hol házi parasztkutyaként, hol nyáj mellett, elsősorban terelő, másodsorban őrző kutyaként funkcionáltak. Ezek amolyan, a mai sinkának megfelelő feladatú, méretű, küllemű kutyák lehettek. Monostori fent idézett könyve szerint:

„…ha szép példány, megüti a maron az 50 cm-t.”

A XX. század első évtizedeiben azonban az egykor simafejű komondornak nevezett kutyák kapták meg a kuvasz nevet. A komondor standard hosszas viták után 1924-ben vált széleskörben elfogadottá. Ekkor még a simafejű típus is a komondor fajtába tartozott. Az 1930-as évekre gyakorlatilag lezárult a nagy névvita, és egyre többen követelték, hogy az immár kuvasznak nevezett típus külön fajtabesorolást kapjon nemzetközi szinten is. Ezt 1935-re sikerült elérni, ekkorra fogadta el az FCI a kuvasz standardot. Ez a standard egyértelműen a korábban simafejű komondorként ismert típust írja le, míg a korábban kuvasznak nevezett állományt tulajdonképpen minden tekintetben kizárja (funkció, szín, szőrminőség, méret, fültartás, és egyéb anatómiai paraméterek alapján). Ez az akkor még nagyon is létező állomány ezt követően gyakorlatilag eltűnik a magyar kinológia radarjáról – legalábbis kuvasz néven.

Hogy mi lett a sorsuk, arról nincsenek konkrét információink. Könnyen lehet, hogy egyszerűen beleolvadtak a besorolatlan keverékkutyák tengerébe, vagy simán kihaltak. Ugyanakkor, ha azt vesszük, hogy a pásztorkodás – háttérbe szorulva ugyan – de a mai napig él, és a pásztorok mindmáig használnak fajtabesorolás nélküli kisebb-közepes termetű keverék kutyákat, melyek egyik legjellemzőbb típusa a sinka, akkor az sem elképzelhetetlen, hogy a mai sinkákban bizonyos szinten tovább élnek.

Sőt! Az sem kizárt, hogy elismert fajtában élnek tovább. Még Raitsits is publikált fotót olyan pumiról, ami meglehetősen hasonlít a Monostori könyvében szereplő egykori kuvaszhoz.

Egy balassagyarmati múzeumigazgató – bizonyos Fényes Dezső – aki néprajzi gyűjtései során nem ritkán kutyákat is vásárolt, beszerzett néhány példányt a kis termetű, felálló fülű, tanulékony juhászkutyákból. Egy 1936-os tenyészállatvásáron mutatta be először az általa tenyésztett kutyákat, és egy fajta-standardot. A fajtát az elbeszélések szerint egy bugaci számadó juhász Mudi nevű kutyájáról Mudinak nevezték el. Könnyen lehet, hogy (legalább részben) az egykori heterogén kuvasz állomány hosszabb szőrű, tetszetősebb egyedeiből lettek a mudik.

A borzasfejű komondorok tehát a komondor fajtába, a simafejű komondorok a kuvasz fajtába nyertek besorolást, míg az egykor kuvasznak nevezett kutyák sorsáról nem tudunk biztos kijelentéseket tenni. Talán kihaltak, de nem kizárt, hogy a mai sinka, pumi, vagy mudiállományban jelen van a genetikai lenyomatuk.

A hamarosan megjelenő könyv a továbbiakban számba vesz néhány köztudatba épült téves elméletet, újraértelmezi a hamis mítoszokra épített származáselméleteket, és mindezek tükrében rámutat a zárt törzskönyves küllemorientált ebtenyésztés sikerként ünnepelt tragikus kudarcaira, végül lehetséges jövőképeket vázol.

Források jegyzéke:

---

[1] Pethe Ferenc Természet História és Mesterségtudomány, Nemzeti Gazda Hivatal, Bécs, 1815

[2] Erdélyi József: Árdeli szép Hold – Egy költő gondolatai a magyar nyelvről, Magyar Élet kiadó, Budapest, 1939

[3] Katsányi Zsigmond: A komondor származásának rejtélye – A Kutya évkönyv, 1974

[4] Dr. Novotny Elemér: Sumér-magyar nyelvtörténet, Bécs, 1985

[5] Arany Csaba: A puli története, Debrecen, 1998

[6] Károli Gáspár – Szent Biblia, 1590, (Jób 30:1):

„Most pedig nevetnek rajtam, a kik fiatalabbak nálam a kiknek atyjokat az én juhaimnak komondorai közé sem számláltam volna.”

[7] Földi János: Természeti história A’ Linne Systémája szerént, Pozsony, 1801

[8] Vadász- és Versenylap 9. évfolyam, 1865-02-28 / 6. szám

[9] Monostori Károly: Ebtenyésztés, Franklin Társulat, Budapest, 1909, 4., és 90. oldal

[10] Ifj. Thóbiás Gyula: Tenyésszünk komondort, Vadászat és Állatvilág, XIV. évfolyam 1914, 4. szám, 49-50 old.

[11] Hanák János: Az emlősök és madarak képes természetrajza, vagyis azoknak természethű képekkel ellátott rendszeres leírása (Természetrajz, I, 1848).72. oldal.

[12] A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára (II. kötet), Akadémiai kiadó, Budapest 1970, 688. old.

[13] Móricz Zsigmond: Árvácska, 1941

[14] Tersánszky Józsi Jenő: Az elnök úr inasévei; Bersenyi, Bp., 1943

[15] Tersánszky Józsi Jenő: Új legenda és más regények/ Ha nem szép a lány; Magvető, Bp., 1967

[16] Tersánszky Józsi Jenő: Legenda a nyúlpaprikásról; Dante, Bp., 1936

[17] Jaroslav Hašek: Infanteriszt Svejk, 1-3.; ford. Karikás Frigyes, Párizs, 1930

[18] Jaroslav Hašek: Svejk. Egy derék katona kalandjai a világháborúban 1-2.; ford. Réz Ádám, bev. Kovács Endre; ill. Josef Lada; Szlovákiai Szépirodalmi, Bratislava, 1956

[19] Jókai Mór: A gazdag szegények (I. fejezet.), 1890

[20] Jókai Mór: Sárga rózsa (III. fejezet), 1893

[21] Pethe Ferenc Természet História és Mesterségtudomány, 1815

[22] Hanák János: Az emlősök és madarak képes természetrajza, vagyis azoknak természethű képekkel ellátott rendszeres leírása (Természetrajz, I, 1848). 72. oldal.

[23] Méhely Lajos: Magyar pásztorkutyák – A Természet 4. évf. 22. sz., 1901. júl. 15

[24] Georges-Louis Leclerc de Buffon – A Természettörténet, Általános és Részletes, a királyi kabinet leírásával, 1770

[25] Földes Andor: A magyar juhászeb-fajták tenyésztésének felkarolása – Állattenyésztési és tejgazdasági lapok 5. évf. 25. sz., 1905. június 24.

[26] Kerpely Béla: A magyar juhászebekről – A Természet 10. évf. 7. sz., 1914. október 1.

[27] Raitsits Emil: Ősmagyar kutyáink elnevezése – A Kutya 1. évf. 1 sz. 1917 december 22.

[28] Zrínyi Miklós: Szigeti veszedelem, 1651

[29] Pápai Páriz Ferenc, Bod Péter: Dictionarium Latino–Hungaricum et Hungarico–Latino–Germanicum, Szeben, 1767

[30] Gyöngyösi István: Márssal társolkodó Murányi Vénus, 1664

[31] Gyöngyösi István: Porábúl megéledett Főnix , 1693

[32] Gróf Gvadányi József – Egy falusi nótáriusnak budai utazása, 1790

[33] Raitsits Emil: A Magyar Kutyák, Centrum Rt., Bp. 1924, 28. oldal.

[34] Buzzi Géza Félix: A magyar juhász vagy pásztorebek – A Természet 11. évf. 5. sz. 1915. március 1.

 

[35] Buzzi Géza Félix: A magyar juhász vagy pásztorebek – A Természet 11. évf. 6. sz., 1915. március 15.

[36] Méhely Lajos: Magyar pásztokrutyák – A Természet 4. évf. 22. sz. 1901. júl. 15.

[37] A Természet 5. évf. 7. számában egy „-s” névvel aláírt cikk hivatkozik Hanvayra. 1901. dec. 1.

[38] Kenéz Zoltán: A Komondor meghatározása és a pásztoreb leírása, Daróczy, Túrkeve, 1922

[39] Lónyay Géza: A magyar ebek, Zoologiai Lapok (1901), III. évfolyam, 4. szám, 60-61 old.

[40] Suk Dezső: Hozzászólás „A magyar juhász vagy pásztorebek” című cikkhez – A Természet 11. évf. 11. sz., 1915. június 1.

[41] Luchyf: A magyar juhászebek kiállítási szempontból – A természet 11. évf. 14. sz., 1915. július 15.