Az őr Szelindek Projekt hitelességének kérdése
Amint publicitást nyert a Magyar őr Szelindek Projekt elindulása, szinte törvényszerűen azonnal megjelentek a rajongói és a kritikusai is. A projekt néhány bírálója azt a kifogást fogalmazta meg, hogy szerintük a szelindek nem jelenthet mást, mint zsákmányos lefogókutyát. Azt terjesztik, hogy az ilyen őrkutyákat egyenesen szélhámosság szelindeknek nevezni, hiszen állításuk szerint soha nem neveztek őrkutyákat szelindeknek – vagy ha mégis, az csakis tévedésből történhetett.
Lássuk, hogy jogosak-e ezek a kritikák! Milyen kutyákra vonatkozott ez a kifejezés a XX. század elejéig, a magyarországi szelindekek eltűnéséig?
Valóban „magyar lefogókutyafajta”?
Ha megismerjük a szelindekkel kapcsolatos XVIII.-XIX. századi forrásokat, akkor azt látjuk, hogy nem igaz, hogy csak a vadász-lefogó kutyákat és a bikafogó kutyákat nevezték szelindeknek, és főleg nem csak magyarországi kutyákat. Amint azt alább látni fogjuk, a korabeli forrásokból egyértelműen kiderül, hogy a szelindek kifejezés nem egy kutyafajtát jelölt (főleg nem a „fajta” mai értelmében), hanem egy igen tágan használt fogalom volt, ami jellemzően a nagytestű, erős csontozatú, molosszoid lefogó és őrkutyákat jelentette – származási országtól függetlenül. Mintha a mai fogalmainkkal élve egy fajtacsoportot jelölt volna ez a kifejezés.
A szelindek, mint vadászkutya
A fentiekkel együtt is elmondható, hogy a szelindek-típusú kutyák többsége eredendően jellemzően vadász-lefogóként funkcionált. Bérczy Károly 1860-ban megjelent Vadászműszótára[1] tömören így fogalmaz:
„Angol szelindek, Dogge, Angliából került nagy erős ebfaj, mellyet nagy vad fogatására használnak.”
A nagyvad lefogó funkció mellet idővel mészároskutyaként, és őrkutyaként tartották őket. Azt nem tudjuk pontosan datálni, hogy ez a három felhasználási terület Magyarországon miként követte, illetve mennyiben fedte egymást, de nagy vonalakban azért lekövethető a folyamat.
A legtöbb vélekedés szerint a magyarok az ún. Árpád-korban, a Kárpát-Medencében ismerkedtek meg a szelindek típusú kutyákkal a környező népek által. Ugyanakkor a Képes Krónika egy ábrája szerint már az Őshazában, Hunor s Magor korában már használtak medvevadászatra kutyákat (abban a kérdésben nem akarunk állást foglalni, hogy a Képes Krónika alkotójának, Kálti Márknak vajon lehettek-e konkrét értesülései őseinek vadászati módszereiről, vagy csupán a maga korának, a XIV. századnak a szokásait vetítette vissza a múltba…). A XV. században pedig már használták a mészároskutyákat a marhák lefogására. Azt is tudjuk, hogy az 1600-as években még javában virágzott a lefogó kutyás nagyvad vadászat is. Érdekességképpen érdemes megemlíteni pl. egy 1911-es, Vadászlapban megjelent cikket[2], ami szerint az 1600-as években Erdélyben különösen nagy értéke volt a jó vadászkutyáknak. A leírás szerint a legjobb kutyákat ekkoriban a kaukázusi cserkeszek idomították, amelyek örmény, görög és török kereskedők által jutottak el az erdélyi magyar nemesekhez, akik meglepően szívélyes kapcsolatot tartottak fenn, és rendszeresen együtt mulatoztak és vadásztak az itt szolgáló török főurakkal. A cikk arra is kitér, hogy bár a magyar ember ekkoriban nemigen foglalkozott kutyák képzésével, de szelindekeket még ők is idomítottak, méghozzá olyan magas szinten, hogy lengyelek és oroszok is szívesen vittek belőlük.
A nagyvadlefogó kutyákkal való vadászat Magyarországon az 1700-as években kezd visszaszorulni a lőfegyverek elterjedése és a mezőgazdasági károkozások miatt változó törvények tiltása nyomán[3]. Ennek eredményeképpen egyre ritkább volt hazánkban az igazi vaddisznós lefogókutya. Egy 1865-ös cikk[4] szerint (amely a Vadász- és Versenylapban jelent meg), a publikáló vadász hiába próbálkozott szelindekekkel, azokat a vaddisznók megölték. Ezután a kopóival egy szezon alatt 58 vaddisznót ejtett el…
Egy 1879-es beszámoló[5] arra utal, hogy ekkor már Németországban sem volt sokkal jobb a helyzet:
„Eleinte Zahnából s más helyekről Németországból hozattak hirhedt kutyákat, de nem sokat értek. Legjobbnak bizonyult a közönséges kopó- jól idomitható a fehér juhászkutya, sőt a szelindek is.”
Ez a fogalmazás arra utal, hogy a szelindekek bár idomíthatók, de ekkoriban már egyáltalán nem magától értetődő, hogy alkalmasak a vaddisznózása (meglepő módon még annyira sem mint a pásztorkutyák), „sőt”…
Nyilván voltak még, akik ezzel foglalkoztak, és ennek megfelelően akadtak még erre alkalmas kutyák, de ekkoriban már nem volt olyan általános, mint a török időkben, vagy azt megelőzően.
A Vadászati Ismeretek kézikönyve[6] 1892-ben így fogalmaz:
A szelindek, mint mészároskutya
Az 1800-as években a szelindekek elsősorban mészároskutyaként, és emellett őrkutyaként funkcionáltak. A század végére azonban fokozatosan a bikafogó feladatkörüket is elveszítették. Az 1872-es ipartörvény gyakorlatilag kikényszerítette a húsipari ágazatok összevonását[7]. Ezt követően az országszerte szaporodó „modern” közvágóhidak létesítésével, és a régi mészárszékek átalakításával már mészároskutyákra is egyre kevésbé volt szükség. A Vadászlapban megjelent egyik cikk[8] szerint 1883-ra már szinte eltűntek Budapestről a bikafogó szelindekek:
„Nálunk ezelőtt a fővárosban a mészárosoknál lehetett látni; két ily kutya a legerősb ökröt, bikát lefogta. Ujabb időben, mióta a közvágóhíd létesült <1872>, a fővárosban ritkán látni.”
A folyamat eredményeként az a fiaskó is megesett 1889-ben[9], hogy az Esztergom határában elszabadult két ökröt szégyenszemre – hajtó-béresek által vadászpuska elé terelve – úgy kellett agyonlőni, mert Esztergomban és Párkányban nem akadt mészáros, aki mert/tudott volna adni két jó szelindeket a lefogatásukhoz, holott – mint azt a fenti idézetben láttuk – azelőtt „két ily kutya a legerősb ökröt, bikát lefogta”.
A szelindek, mint őrkutya
A szelindekek tehát fokozatosan elveszítették lefogó funkciójukat, így az egykori nagyvadlefogók és bikafogók utódai Európa-szerte egyre inkább házak, birtokok, telephelyek őrzésében kamatoztathatták őseiktől örökölt erejüket és bátorságukat. Angliában az 1700-as, 1800-as években elterjedt volt, hogy kereskedelmi lerakatokat, ipari telephelyeket, de még templom kerteket, temetőt is angol szelindekekkel, masztiffokkal őriztették. Thomas Almeroth-Williams (PHD), a University of Cambridge munkatársa a City of Beasts: How Animals Shaped Georgian London c. könyvében [10] érdekes részleteket közöl e témában. Londonban az 1700-as években (egészen a Metropolitan Police Act 1829-es megalakulásáig) komoly gondot jelentett az elhatalmasodó bűnözés, azon belül is elsősorban a betöréses, vagyon elleni bűncselekmények. A könyv külön is bemutat néhány esetet a bűncselekmények közül, és izgalmas részletekkel szolgál a kor angol szelindekjeire vonatkozóan is. Pl. említ egy 1769-es hirdetést, ami Anglia legnagyobb (legalábbis legnagyobbnak mondott) szelindekjét őrkutyaként hirdeti. Egy 1820-as cikk kapcsán még ábrát is közöl egy fatelepet őrző szelindekről, amely lenyűgözte a cikk íróját azzal, ahogy menetrend szerint őrjáratozott. Felemlegeti egy brutálisan vad őr szelindek által a betörőnek okozott sérüléséből kialakult bírósági eljárást, de olyan esetről is beszámol, hogy a sírkert őrzésére szánt masztiffot a kirabolt sír tartalmával együtt ellopták…
Chris Pearso, a Liverpooli Egyetem környezettörténet-professzora a „Collared – How We Made the Modern Dog” c. könyvében[11] így ír:
„Mielőtt 1829-ben megalakult a metropolita rendőrség, a gazdag londoniak kutyákra támaszkodtak, hogy megvédjék ingatlanjaikat a tolvajoktól. A hangos ugatás és a láthatatlan fogak fenyegetése elég volt a betolakodók elriasztásához. A masztiffokat különösen megbecsülték őrző képességeik miatt.”
Egy 1899-es magyar cikk[12], ami a Zoológiai lapokban jelent meg, így ír az angol és a bordeaux-i szelindekről:
„Mint házőrző eb, kitűnően megállja a helyét. Gyanakvó idegenek iránt és minden támadás ellen bátor, elszánt védelmet fejt ki, nem a legkellemesebb megjelenésű külsőjével és tekintélyt parancsoló marásaival.
Újabb időkben a szelindek Angliában nagyon elterjedt;
[…]
A bordeauxi szelindek az angol és német szelindek keresztezése, de mások szerint ez a nagy spanyol szelindeknek a mészáros kutyával való keresztezése. Régebbi rossz szokások szerint az ökrök a levágatás előtt félholtra kínoztattak ezen szelindekek által, miért is nagyon el voltak terjedve, most azonban csak házőrzésre használtatnak. Természetükre nézve marakodó állatok és mintegy kiváló hajlandóságot mutatnak minden élőlény széjjel tépése és fojtogatása iránt.”
Hogy Magyarországon az őrző funkció mikortól társult a lefogó funkcióhoz azt nem lehet pontosan tudni. Feltételezhetően már a lefogó vadászat fénykorában is használtak szelindekeket őrzésre. Elképzelhetetlen, hogy gazdáik ne vették volna jó néven két vadászat között, ha a saját terület, a birtok, a tanya, az udvar, a család és annak javainak védelmében is mutattak nem kevés hajlandóságot. E mellett óhatatlan keveredésük mindenféle más őrző kutyákkal, illetve a lefogó vadászat törvényen kívül helyezése miatt az őrkutya funkció egyre jellemzőbbé vált.
Azt, hogy a magyar nyelvben a szelindek több, mint kétszáz éve nem csak lefogókutyát, hanem őrkutyát is jelent azt egy sor korabeli forrás tanúsítja.
Szelindek a szépirodalomban
Gróf Gvadányi József (1725-1801) az „Egy falusi nótáriusnak budai utazása…” c. művében[13] 1790-ben így ír:
„Egy gazdag Serfőző Tsászár Fördő mellett,
Mint egy kastély olly szép házat építtetett,
Szép mobiliákkal fel ékesíttetett;
Dunán le menőknek ád szép tekintetet.
Sok Uraknál vagyon sok ezer summája,
Mellyből hat procentum jön bé uzsorája,
Szuferénnel tele bóltban négy ládája,
Őrzi azt hat erős szelindek kutyája.”
1790-ben tehát, budai villát őrző kutyákat szelindeknek neveztek.
Ugyanezt igazolja vissza Kiss István ferencesrendi szerzetes (1733-1798) szentföldi utazásának leírása[14] (szintén az 1700-as évek végén), melyben a Betlehemben kifejezetten őrzésre tartott kutyákat nevezi szelindekeknek és kuvaszoknak:
„A házak a várasban, napkeleti módra, födél nélkül, tornátzokra vannak mindenütt épitve, úgyhogy a házak tetejin vagyon a sétálás; az ugató szelindekek, vagy kuvaszok itt tartatnak őrállásra mind éjjel és nappal.”
A kuvasznak ekkoriban a kis testű, jelleg nélküli parasztkutyát nevezték [15], nem az impozáns magyar pásztorkutyát (amint azt itt részletesen kifejtettük) szelindeknek pedig a nagy testű, erős lefogó és őrző kutyákat. Kiss István egyértelműen fogalmaz: a tudomása szerint kifejezetten őrzésre tartott kutyát nevezi szelindeknek.
Jókai Mór (1825-1904) tisztában volt vele, hogy a szelindek nagyvadlefogót[16] és bikafogót is jelentett – több helyütt szemléletesen le is írja a bikafogást[17]–[18] -, mégis sokkal több helyen használja a kifejezést őrkutyákra.
A „Mire megvénülünk” c. regényében[19] pl. a következőképpen:
„Sárvölgyi háza abban nem hasonlított a magyar falusi lakokhoz, hogy míg azoknak a kapuja éjjel-nappal tárva áll, legfeljebb egypár szelindek őrzi az udvart…”
Az Estétől reggelig c. műben[20]:
„Ez igen könnyű volt olyankor, midőn csak egy lépcsőn lehetett lejönni azon hálószobából, azonfelül az udvaron egy nagy szelindek őrködött, mely minden neszre ébren volt.”
[…]
„Azon percben, amint a földre ért, nagy rohanva futott felé a házőrző szelindek.”
A Szép Mikhál c. könyvében[21]:
„Külső betörés ellen jól meg volt őrizve a magányos ház. A falait körülvevő vízárok fenekén hegyes sánckarók voltak leverve, mik a keresztülúszni akarót felnyársolni voltak készek, a vastag falak szűk ablakai erős vasrácsokkal és vastáblákkal megvédve, s az udvaron két óriás szelindek, ami a fegyveres férfit is megtámadta.”
A Fekete gyémántokban[22]
„Gondolja meg, hogy télen este hét órán túl kastélyomnak minden ajtaja zárva van, s önnek belső szobámig nem kevesebb, mint hét bezárt ajtón kellene észrevétlenül áthatolni. Először is jön a várkapu. Azt a kapusnő, egy ritkán alvó éltes asszony őrzi, azonkívül két óriási szelindek, valóságos véreb jár ki két oldalfülkéből éjszakára, hosszúra eresztett láncon.”
Móricz Zsigmond (1859-1924) egy írásában[23] szintén szelindeknek nevezi a kollégium kertjét őrző kutyákat:
„Most a jószágigazgató egyszerűen csak beszüntette a kert látogatását, a vaskaput lezáratta, a nagy szelindekeket szabadjára engedte éjjel-nappal s a diákság úgy maradt, mint a kiöntött ürgék.”
Mindez azt mutatja, hogy ekkorra (az 1700-as évek végére, és az 1800-as évek második felére) a köznyelvben ugyanúgy őrkutyát is értettek a „szelindek” alatt, mint lefogókutyát, pedig ekkor még ezrével használtak mészároskutyákat Magyarországon.
Vannak, akik megpróbálják mindezt azzal magyarázni, hogy az irodalmárok hozzá nem értők voltak, akik nem tudhatták pontosan, hogy mit is jelent a szelindek szó, ezért helytelenül használták azt. Ez a vélemény azonban két okból sem állja meg a helyét:
- Először is; a XVIII.-XIX. századi magyarok „valószínűleg” jobban tudták, hogy egy adott magyar szó mit jelentett a XVIII.-XIX. században, mint a maiak, hiszen ők éltek abban a korban, ők használták napi szinten ezeket a szavakat. Tegyük fel, hogy a XXIII. századból valahogy idecsöppen egy magyar. Egy olyan korból, ahol már vagy 100 éve nem használnak kilincset, mert minden ajtó és ablak már rég önműködő, illetve vezényszóra nyílik-záródik. Egy olyan korból, ahol az emberek 90%-a nem is hallott a kilincsről. Képzeljük el, hogy ez a XXIII. századi magyar, aki olvasmányélményei alapján épp (évek óta) könyvet készül kiadni az egykori nyílászárókról, most idejönne, és elkezdené elmagyarázni nekünk, hogy helytelenül használjuk a kilincs szót, mert ez a műanyag nyílászárókra nem vonatkozik, ugyanis szerinte csakis a kovácsoltvas kapukon voltak igazi kilincsek… Amikor valaki szembesítené azzal, hogy mindenki kilincsnek nevezi, akkor azzal próbálna érvelni, hogy mi mindannyian rosszul tudjuk, hiszen mi nem vagyunk „kilincsológusok”… 😊 Ahogy ma nem kell „kilincsológusnak” lenni ahhoz, hogy tudjuk, mit jelent a kilincs szó, úgy a XVIII.-XIX. században sem kellett kinológusnak lenni ahhoz, hogy valaki ismerje a szelindek kifejezést. Akkoriban nem volt több száz – küllemi szempontok alapján kitenyésztett, és egymástól néha alig megkülönböztethető – kutyafajta a világ minden szegletéből, amit csak a szakavatottak ismernek. A Magyarországon ismert kutyatípusok jellemzően munkakutyák voltak. Ha voltak is ekkor olyan luxus-kutyatípusok, amiket csak egy szűk réteg ismert, az nem a szelindek volt. Ezek a kutyák általánosan ismertek voltak. Nagyvadlefogóként elsősorban a nemesek körében, hiszen a vadászatokat nagyban ők űzték. A mészároskutyák jellemzően a városi mészárszékek nyomán a városi emberek számára voltak jól ismertek, de ezzel együtt minden bizonnyal a parasztok is rendszeresen találkoztak velük, hiszen ők is bejártak a városokba a vásárokra. Őrkutyaként pedig – mint a fenti idézetekből láttuk – minden társadalmi réteg számára rendelkezésre álltak. Móricz Zsigmond falusi, paraszti családból származott, Kiss István mezővárosi, Jókai kisbirtokos nemesi családba született, míg gróf Gvadányi főnemes volt. Négy különböző társadalmi rétegben egyaránt ugyanúgy használták ezt a kifejezést, ami egyértelműsíti, hogy ez akkor általános volt a magyar nyelvben. Mindannyian éltek vidéken és nagyvárosban is. Jókai és Gvadányi nemesként a vadászat világában is járatos. Jókai a Magyar Tudományos Akadémia igazgató-tanácsának tagja, számos kiemelkedő irodalmi társaság megbecsült tagja. Kiss István Ferences rendi szerzetes, világlátott művelt ember (aki elzarándokolt Rómába és a Szentföldre). Mindannyian a magyar nyelv elismert ismerői, művelői (Gvadányit pl. Petőfi külön költeményben méltatta[24]).
Erős arroganciára és önmaga túlbecsülésére vall, ha valaki ma, a XXI. században, az íróasztala mögül, egy rég kiveszőfélben lévő fogalom jelentésével kapcsolatban hitelesebbnek, kompetensebbnek tartaná magát, mint a korabeli források írói – pusztán azért, mert az ő koncepciójába nem fér bele, amit egykor leírtak.
- Másodszor; mint alább látni fogjuk, a korabeli zoológiai, kinológiai szaktekintélyek és vadászati szakírók is ugyanabban az értelemben használták e kifejezést, mint a fent idézett irodalmárok!
Szelindek a szakirodalomban
Hanák János zoológus 1853-ban, természetrajzi leírásában[25] a szelindekek három típusát ismerteti; a mészároskutyát, a „szelindet”, és az „angol szelindet”. Bár a szelind elnevezés jelentését vitatható módon a szelíd szóból eredezteti, és a szelindet ennek megfelelően szelíd házikutyának írja le, megjegyzi, hogy „ha elvadítják kegyetlen és marakodó”. A másik két típus (a mészáros szelindek, és az angol szelindek) ismertetéséből viszont kiderül, hogy ezek kifejezetten őrző-védő feladatot is elláttak – sőt utóbbi esetében ezt a funkciót emeli ki elsődlegesen, és csak utóbb teszi hozzá, az eredetinek tartott nagyvadlefogó funkciót:
„i) A mészáros Kutya […] Ereje igen nagy, a marha megfogására használtatik, s az uton urának védelmére vagyon. Változata a kanászó eb (Canis fam. aprinus, Saufinder) melly főleg a vadkant kutatja. Milly hű védője urának, a következő történetből kiviláglik: Egy hentes marhát ment vásárolni, két kutyája előtte baktatott, az erdőben egy idegen hozzá sompolyog, s alamizsnáért könyörög; a hentes erszényét ki veszi, hogy a szegényen segítsen, de kissé félre fordúl, nehogy az pénzét láthassa; ekkor a vélt koldus olly erősen fejbe ütötte, hogy mindjárt a földre rogyott. De a kutyák azonnal a zsiványra rohantak, s azt rútúl összemarcongolva egy mocsárba cipelték; aztán elájult uroknak arcát, és kezeit mind addig nyalogatták, mig föl nem ébredt. A mint magához jött, örömmel látja hű ebeit, és tele erszényét, s már indulni akar, midőn nem messze jajgatást hall, oda megy, és megtámadóját félholtan a mocsárban találja.
j) A szelind […] Igen szelíd, és hasznos házi eb, de ha elvadítják kegyetlen, és marakodó. Vadászatra is használtatik főleg a vadkan, és medve ellen.
k) Az angol szelind […] Ezen szép fajta Angolhonból ered, nehezen szaporodik; igen hasznos háziállat, urának főleg az úton hatalmas védője. Olly erős, hogy a gimet, és vadkant is megfogja, s vele a vadászt bevárja.”
Monostori Károly (a XX. sz. elején királyi tanácsos, központi állatorvos, egyetemi tanár, szakíró, a Magyar Ebtenyésztők és Ebkedvelők Egyesületének alelnöke) az 1909-ben megjelent Ebtenyésztés c. könyvében[26] a szelindeket, a fentieknek megfelelően nem fajtaként tárgyalja, hanem „fajtacsoportként”. A Szelindekek közé sorolja a Dán dogot, a Német dogot, az Angol dogot (Masztiff), az Angol bulldogot és a Francia (Bordeaux-i) dogot. A Szelindekeket, mint csoportot pedig nem a vadászkutyák közé sorolja, hanem a „HÁZIKUTYÁK, ŐREBEK, PÁSZTOREBEK” közé, melyeket így jellemez: „E csoportba leghelyesebben azok az ebek sorozhatók, amelyek egyfelől a személy, másfelől az élő és holt vagyon őrzésére hivatottak…”.
A 2021-ben indult Magyar őr Szelindek Projekt bírálói között volt, aki nemhogy Jókaitól, de még Monostoritól is elvitatta a hozzáértést és a szelindek kifejezés helyes használatát (jellemzően valótlan állításokra és félremagyarázásokra alapozva 😊).
Pedig Monostori osztályozását számos egyéb szakmai munka igazolja.
A Vadász és Versenylap a XIX. század második felének egyik legelismertebb szaklapja volt. Alapító szerkesztője gróf Széchenyi István egykori titkára; Bérczy Károly, a márciusi ifjak egyike, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, vadászati szakíró, a vadászati élet kiváló ismerője, aki többek között a fent már idézett vadászati szakszótárt is publikálta! „Viszonylag csekély” tehát az esély arra, hogy nem volt tisztában a szelindek szó jelentésével…😊 A magazinban jellemzően világlátott, nagy vadászati tapasztalattal rendelkező nemesek írtak le személyesen átélt vadászati élményeket és egyéb értekezéseket. Nehéz lenne tehát a Vadász és Versenylapot dilettantizmussal vádolni…
Márpedig a Vadász- és versenylapban számtalan írás igazolja, hogy Monostori osztályozása és névhasználata a kor európai és magyar kinológiai szemléletének tökéletesen megfelelő volt.
A Vadász- és versenylap egy 1860-as cikke[27] – mely az az évi birminghami ebkiállítás eseményeiről számol be – éppen, hogy nem a vaddisznólefogó kutyákat, nevezi szelindeknek! Külön említi a disznólefogókat, melyeket az angol szervezők természetesen a vadászkutyák közé soroltak, és külön a szelindekeket, melyek ekkor már a házi kutyák osztályába tartoztak Angliában is(!):
„Birmingbamban f. hó 3-kán és 4-kén nagy ebkiállítás volt, mellyen a pointer és setter (rövid és hosszú szőrű) vizslák legnagyobb számmal valának láthatók, még pedig Anglia legjelesebb fajaiból valók; jelesül száz pointer és negyvenhárom setter. Nem említve a szintén sok szarvas-, róka- és nyúlkopót, különösen feltűnt hat vezetékeb és hat nagy agár; míg a spanyolvizslák (field spaniel) kedvelői huszonhárom darabot találtak kiállítva. Külföldi eb mindössze kettő volt a tárlaton, két disznófogó eb (Saurüde), mellyek Angliában rendkívül ritkák lévén, megbámulásnak és festésztanulmányoknak szolgáltak tárgyúl. Ezek foglalták el az első osztályt, a második osztályt a házi kutyák s ezeknek számtalan faja, a piczi ölebtől kezdve az újfundlandi ebig, tömérdek bulldog, szelindek, juhászkutya stb. Ezen osztályba már több került külföldről, jelesül három havasi szelindek, három cubai szelindek, egy Bernardhegyi kutya, egy orosz és egy indiai borzeb és két máltai eb.”
Azt, hogy nem pusztán ész nélkül történő „szómagyarosításról” volt szó (ahogy azt az őr szelindek projekt fő kritikusa megfogalmazta), ami nyomán szerinte szinte mindenre rámondták, hogy szelindek, azt kiválóan mutatja az a tény, hogy a klasszikus nehézsúlyú szelindekeknél (pl. Saupacker) valamivel könnyebb felépítésű, egykori pásztorkutyák és szelindek-típusú kutyák keresztezéséből kialakult disznófogókat (Saurüde) nem szelindeknek „szómagyarosították”, hanem „disznófogó ebnek”.
Hogy a szelindekeket ekkor már Európa-szerte inkább a házőrzők közé sorolták további írások is megerősítik: A szaklap egy 1863-as tudósítása[28] egy hietzingi ebkiállítás eseményeit mutatja be, ahol a szelindekeket szintén nem a vadászkutyák közé sorolták, hanem a „nem vadászkutyák” közé (bernáthegyik és újfunlandik mellé), és ott is külön kezelték őket a mészároskutyáktól!
Ugyanez jelenik meg egy másik, 1863-as cikkben[29], ami a kiállítás eredményeit ismerteti:
„Nem vadászkutyák közt […], mészáros eb és szelindek kevés, ellenben uszkár és pincs elég volt;”
Egy 1865-ös cikk[30]egy franciaországi kiállítás nevezési feltételeit ismerteti, melyben ugyancsak nem a vadászkutyák közé, hanem a „ház- és nyájőrzők” közé sorolják a szelindekeket:
„A kutyák öt osztályba soroztatnak; az elsőbe jönnek a ház- és nyájőrzők, u. m. bármelly országbeli komondorok, aztán bernáthegyi, abruzzói, spanyol, skót, mexicói stb. szelindekek, újfundlandi, labradori, eszkimó, szibériai, tatár, grönlandi, laplandi, canadai kutyák; buli-dogok, patkányfogók, dán-dogok stb. — A második osztályba tartoznak a vadászebek, u. m. szarvas-, róka- és nyúlkopók, vérebek, vidrakutyák, vendéi, gascognei, bretagnei, normandiai stb. fajok. A harmadik osztályt a rövid és hosszú szőrű vizslák minden nemei, hozárok és uszkárok képezendik; míg a negyedikbe az agarak, az ötödikbe pedig a kedvencz- és ölebek soroztatnak.”
Meg kell jegyezni, hogy ekkoriban a kutyakiállítások kiemelt eseménynek számítottak, ahol a díszvendégek királyok, királynék voltak, a fővédnökséget főhercegek vállalták és a szervezésben a kor legelismertebb kinológusai közreműködtek. Még nem vált el egymástól olyan élesen a munkakutyázás és a showkutyázás, mint ma.
Az, hogy szakszótárt is publikáló akadémikus, Bérczy Károly által szerkesztett folyóirat ugyanúgy szelindeknek nevezi masztiff/dogge típusú kutyákat, tökéletesen igazolja Monostori szóhasználatát, valamint cáfolja azt a felvetést, miszerint ez csupán egy szakszerűtlen, erőltetett „szómagyarosítás” lett volna.
Az, hogy a XIX. század közepén angol, francia és osztrák kinológusok, ugyanúgy a házi ebek, és őrkutyák közé sorolták a magyar szakírók által szelindeknek nevezett kutyákat, tökéletesen igazolja Monostori osztályozását, valamint cáfolja azt a felvetést, miszerint csupán dilettáns irodalmárok neveztek őrkutyákat szelindeknek puszta tévedésből.
Mindemellett számos egyéb olyan írás is megjelent a Vadász- és versenylapban, ami tovább erősíti, hogy a fent idézett „laikus” irodalmárok is a kor nyelvhasználatának megfelelően, helyesen nevezték az őrkutyákat szelindeknek:
Egy 1858-as, a bécsi lóversenyekről szóló cikk[31] említi, hogy a neves versenylovat többek között vérmes szelindekkel őriztetik:
„Blink Bonnyhoz senki más nem közeledett az egész 1856-1857-ik télen, mint I’Anson idomár fia; ö etette, itatta, tisztogatta, jártatta; sőt az istállóajtó elé dühös szelindek volt cerberusként lánczolva, melly életveszély nélkül senkit sem bocsátott be, kivévén I’Ansont és fiát.”
Egy 1859-es bengáliai vadászatról szóló cikk[32] pedig egyértelművé teszi, hogy az angolok házőrző kutyának hozták oda a szelindekjeiket, nem pedig a vadak lefogására:
„A calcuttai urak itt felváltva több időt töltöttek, hogy a gazdaság menetére felügyeljenek. Többi közt két hatalmas angol szelindeket is hoztak magukkal a ház őrei gyanánt.”
Egy 1862-es írás[33] arról tudósít, hogy miként támadják meg a vadászatra hajnalban indulókat a tanyát őrző félvad szelindekek és pásztorkutyák.
„A tanyai félvad szelindekek, itt-ott a szárnyék alá vert falkák őrei, a farkasriasztó juhászebek, csörgésünkre fölpattanva körülkapják szánunkat és míg a kocsis ostorcsapásaival védi lovait …”
Egy 1866-os cikk[34] egy tanyasi láncos őrkutyát nevez szelindeknek:
„Kis távolságból nézve tekintélyesnek tünt fel e tisztességes épület, de közeledvén a romlatagság jelei mindinkább kiríttak; a hely elhagyottnak látszott; ponym patkói fagyasztólag koczogtak az üres tág udvaron, mellyen egyedüli élö lény egy lánczos szelindek volt, s ennek mély hangú ugatása döbbentő viszhangot keltett és egy lovászt idézett elő, ki átvette ponymat s én az istállóba követtem öt, kíváncsian, hogy millyen ez, s mi áll minden benne.”
Ha a Vadász- és versenylapban megjelenik egy-két cikk, ami szerint a szelindek őrkutya is lehet, arra még rá lehetne fogni, hogy véletlenül szakszerűtlenül használták a kifejezést, és ez a hiba valahogy átcsusszant az akadémikus főszerkesztő szűrőjén. Csakhogy itt nem egy-egy elszigetelt esetről van szó! Bérczy Károly 1857-től 1867-ig (haláláig) szerkesztette a lapot. Ez idő alatt 15 olyan cikk jelent meg az újságban, amiben szóba került a szelindek bármilyen formában. Ebből 10-szer nem lefogókutyaként, hanem többnyire házi és őrkutyaként jelenik meg! A maradék 5 esetből 3 esetben farkasvadászat kapcsán, egyszer a fent említett sikertelen vaddisznó vadászat ügyén, és egyszer a fent idézett vadászati szakszótár egy részének leközlésében.
A Vadász- és versenylap mellett természetesen még számtalan irodalmi és szakmai mű igazolja a szelindek szó értelmének kibővülését és átalakulását.
Hogy a szelindekekre már 1824-ben sem feltétlenül lefogókutyaként tekintettek, hanem őrkutyaként is, azt a fentiekhez hasonlóan kiválóan példázza Tudományos Gyűjtemény VIII. és IX. kötetében megjelent cikk[35], miszerint:
„Nagy Dániai és Anglus szelindeket ritkaság Hazánkban látni; de nints is szükségünk reájok, bőven pótolja ki ezen hijónosságot a’ szép magyar juhász-kutya.”
Nyilvánvaló, hogy a magyar pásztorkutyák – bár időnként vadászatra is befogták őket – elsősorban őrkutyaként tudták ellátni a nyugati szelindekek munkáját.
Méhelÿ Lajos (1862-1953) zoológus, egyetemi tanár, a magyar zoológia történetének egyik legkiemelkedőbb alakja a Magyar Tudományos Akadémia tagja volt. Ő írta a Brehm: Az állatok világa c. enciklopédia egyik magyar változatának[36] egy részét.
Méhelÿ e műben felhasználja August von Pelzeln (1825-1891, osztrák zoológus, ornitológus) osztályozását[37] melyben a szelindekek még a „tágabb értelemben vett vadászkutyák” közé vannak sorolva (csakúgy, mint a selyemkutyák és az ölebek), de Méhely már a fentieknek megfelelően megkülönbözteti a „tulajdonképpeni vadászkutyákat” azoktól a kutyáktól, amelyek bár egykor vadászkutyák voltak, de az ő idejében, már nem azok. A fent idézett művekhez hasonlóan így már ő sem sorolja a szelindekeket a „tulajdonképpeni vadászkutyák” közé[38], csakúgy, mint a selyemkutyákat, vagy az ölebeket.
Mindemellett a szelindekeket még az eddigieknél is tágabb kategóriaként kezeli[39]. Itt tárgyal olyan kutyákat, mint pl. a dán szelindeket, amivel kapcsolatban megjegyzi:
„Régente állítólag rőtvadra is vadásztak a dán szelindekkel… Manapság már csak díszkutyának tartják.”
Leírást ad a kubai szelindekről, amit rabszolgák sakkban tartására, adott esetben meggyilkolására tenyésztettek és tartottak egykor.
A Közönséges szelindek kapcsán megjegyzi[40]:
„Általában azt tartják, hogy a közönséges szelindek csak a durva, nyers erő megtestesülése és hogy értelmi tekintetben semmire sem képes, ez a nézet azonban alaptalan, mert minden szelindek ragaszkodik gazdájához és életét is habozás nélkül föláldozza érte. Különösen rátermett a házőrzésre s a rábizottat valóban példátlan bátorsággal védelmezi. Elhagyatott, veszedelmes vidékeken megbecsülhetetlen utitárs. Mondják, hogy gazdáját 5—6 rabló ellen is sikerrel védelmezi s több esetről tudunk, a midőn az ily egyenlőtlen küzdelemben tömérdek sebet kapott, de utóvégre mégis övé lett a győzelem.”
Elindult tehát a modern kísérő-védő kutyák kialakulása.
Érdemes ide beszúrni a Vadászlapban szintén ekkoriban (1902) megjelent cikk[41] egy részletét arról, hogy Németországban már a szelindekek rendőrkutyaként való alkalmazását szervezték:
„A müncheni nemzetközi ebkiállítás alkalmából a rendőrfelügyelők és kutyatenyésztők értekezletet tartottak a kutyáknak az éjjeli őrjáratoknál való alkalmaztatása kérdésében. E czélra a német juhászkutyákat és a német szelindekeket ajánlották, mint legalkalmasabbakat.”
Visszatérve Méhely osztályozására: az eddigieken túl tárgyalja még a német szelindeket, a bulldogot (vagy bikatépő szelindeket), a mopszot, valamint a minden szelindekek ősének tartott ős-masztiffot, a tibeti szelindeket.
A tibeti szelindek természetesen soha nem volt lefogó kutya, hiszen mint az közismert: őrző pásztorkutya. A műben ez áll[42]:
„A remek állatot hazájában ép oly ügyesnek, mint engedelmesnek mondják, ezért Tibet minden hegyi falvában megvan, hol nemcsak a ház, hanem a nyájak őrzésére is használják. Nagyon gyakran megtörténik, hogy az egész falu őrizetét ily kutyákra bízzák, amidőn a férfi lakosság vagy a legelőkön van a nyájakkal, vagy vadászni jár. A kutyák pedig őrzik és minden veszedelemtől megvédik az asszonyokat és gyermekeket.”
Bármilyen furcsának is tűnhet ez azoknak, akik tények tömkelege ellenére is görcsösen igyekeznek bizonygatni, hogy csakis lefogókutya nevezhető szelindeknek, de a kor egyik legelismertebb szaktekintélye bizony így vetette papírra. Azt, hogy ez sem valamiféle tévedés, vagy dilettantizmus volt, azt – azon túl, hogy teljes összhangban van a fent idézett Monostori művel, valamint a kor angol, francia, osztrák kinológusainak osztályozásával – az is igazolja, hogy a Vadász- és versenylap szakértő írói, nemhogy kritikát nem fogalmaztak meg, de egyenesen pompásnak minősítették a szelindekekkel kapcsolatos leírását[43]:
„(Az állatok világának) most megjelent 25-ik füzetét is a házi kutyákról szóló rendkívül érdekes rész tölti be. Az általános ismertetés itt véget ér s a tudós szerző a különböző kutyafajokat ismerteti. Szól a közönséges és a núbiai agárról, valamint a perzsa és skót agarakról is. Ezután a szelindekekre tér át, pompás leírást adva…”
Jellemző módon néhány évvel később Waddell L. Austine tibeti expedícióról szóló leírásában[44] szereplő hatalmas karavánkísérő őr/pásztorkutyákat szintén szelindeknek fordította a könyvet kiadó Magyar Földrajzi Társaság, csakúgy, mint Sven Anders Hedin himalájai útleírásában[45]megjelenő őrkutyákat.
Mitől magyar a Magyar őr Szelindek?
A 2021-ben indult Magyar őr Szelindek Projekt kapcsán többen is megfogalmazták, hogy nem értik, milyen alapon lehet magyar szelindeknek nevezni olyan kutyákat, amelyeknek genetikailag semmilyen kapcsolatuk sincsen az egykori magyar szelindekekkel, hanem Japánból, Dél-Afrikából és a Kanári szigetekről származó kutyákból, valamint keleti pásztorkutyákból lettek kitenyésztve.
Holott a válasz pofon egyszerű: pontosan olyan alapon, ahogy egykor Kubai szelindeknek neveztek olyan kutyákat, amiket Kolumbusz és utódai által Közép-Amerikába hozott európai kutyákból tenyésztettek ki. Vagy olyan alapon, ahogy Bordeaux-inak neveztek olyan szelindekeket, amiket angol, német és spanyol kutyákból tenyésztettek ki. Ugyanígy az egykori magyar szelindekek is nyilvánvalóan angol, német, vagy éppen cserkesz kutyák keverékei voltak, ahogyan pásztorkutyáink is folyamatosan keveredtek a többi nép pásztorkutyáival[46]. Ha bárhonnan ide került egy kiváló munkakutya, akkor minden további nélkül tenyésztésbe volták a helyi állománnyal[47]. Ez az archaikus időkben magától értetődő volt[48], de még a zárt törzskönyvű tenyésztés úttörői is abban gondolkodtak eredetileg, hogy a hivatalosan elfogadott, egymástól különválasztott fajtákat négy évenként, külföldről hozott „korrektor” egyedekkel, cseppvérkeresztezés formájában frissíteni kell[49].
Mindegyik mai kutyafajtánk attól magyar, hogy a magyar ember kezén formálódott olyanná, amilyennek egy adott korban megismertük. Az ősi fajtatisztaság mítosza egy XX. századi kreálmány.
Ha el tudunk vonatkoztatni a mai FCI-MEOESZ törzskönyvezési rendszer törvényszerű leromláshoz vezető kötöttségeitől, és megértjük, hogy miként alakultak a fajták évszázadokon keresztül, akkor egy csapásra teljesen értelmetlenné válik még a felvetés is, hogy miért kellene a mai szelindekeknek kimutatható rokonságban állnia az egykori szelindekekkel.
Összegzés
Ahogy a fentiekben írtuk; nem vitatjuk, hogy mondjuk 500 évvel ezelőtt, a szelindek még elsősorban, vagy akár szinte kizárólagosan a lefogó kutyát jelentette, de az nyilvánvaló, hogy ez a funkció kibővült, átalakult, háttérbe szorult, és ezzel együtt a szelindek kifejezés jelentése is módosult az évszázadok folyamán. Hogy ez a többletjelentés csupán az elmúlt egy-két évszázad során társult a szelindek fogalomhoz, vagy már jóval korábban is hozzá tartozott, azt nem tudhatjuk, de a jelen szempontjából nincs is jelentősége. Az biztos; hogy a XVIII. század végétől, a XIX. században és a XX. század elején a szelindek már nem csak lefogókutyát jelentett. Sőt, XIX. század végére többnyire már őrkutyát értettek alatta! Források tömkelege bizonyítja, hogy a paraszttól a báróig, a szerzetestől az irodalmáron keresztül az akadémikus szakírókig teljesen általánosan alkalmazták a magyarok e szót az őrkutya megjelölésére is.
Függetlenül attól, hogy a szelindek történetében kimaradt 100 év alatt bizonyos elvárások az életkörülményekkel együtt megváltoztak, és a genetikai folytonosság is megszakadt, az őrzőfunkció elvárásai lényegileg azonosak a 100 évvel ezelőttiekkel. Ahogy a több száz évvel ezelőtti hazai szelindekpopuláció is a világ különböző pontjairól származó kutyák bevonásával alakult, úgy a mai is.
Mindezek alapján tehát kifejezetten indokolt a szelindek név használata, nyugodtan nevezhetjük magyar szelindeknek a mai magyar őrkutyát is, mely a mai magyar emberek igényeinek megfelelően, magyar koncepció szerint van tenyésztve.
Mindez nem zárja ki a lefogószelindek rekonstrukcióját. Örömmel látjuk, ha megcsinálják mások, akiknek van rá igényük, és mindezt össze is tudják egyeztetni az érvényben lévő jogszabályokkal.
Források jegyzéke:
[1] Bérczy Károly: Magyar-német és német-magyar vadászműszótár, K.: Emich Gusztáv, Pest, 1860
[2] Vadászlap, 32. évfolyam, 1911-07-15 / 20. szám
[3] dr. Motika Dezső Zsolt: A vadkár megállapításának anomáliái, Győr, 2020, 6. old.
[4] Vadász- és Versenylap 9. évfolyam, 1865-10-10 / 28. szám
[5] Vadász- és Versenylap 23. évfolyam, 1879-02-27 / 9. szám
[6] Illés Nándor, Bölcsházai Belházy Jenő, Szécsi Zsigmond – A Vadászati Ismeretek kézikönyve (I. kötet), k.: Grill Károly Cs. és Kir. udvari könyvkereskedése, Budapest, 1892. 385.old.
[7] Magyar néprajz. I.-VIII. [Kilenc kötetben.] – III. Kézművesség. (Anyagi kultúra. 2.). Budapest, 1988-2011. Akadémiai Kiadó (Akadémiai Nyomda).
[8] Vadászlap 4. évfolyam, 1883-06-25 / 18. szám
[9] Vadász- és Versenylap 33. évfolyam, 1889-02-23 / 9. szám
[10] Thomas Almeroth-Williams: City of Beasts: How Animals Shaped Georgian London, Manchester University Press, 2019
[11] Chris Pearson: Collared – How We Made the Modern Dog, Profile Books, London, 2024
[12] Zoologiai Lapok, 1899 (1. évfolyam, 1-19. szám)1899-09-10 / 13. szám
[13] Gróf Gvadányi József – Egy falusi nótáriusnak budai utazása (1790)
[14] Jerusálemi utazása Pater Kiss Istvánnak Szerafikus Szent Ferentz Atyánk szerzetében a Magyarországi Üdvözítőnk Provinciabéli prédikátornak (1793-1796)
[15] Nagy András: Magyar pásztorkutyáink elnevezésének alakulása, 2024
[16] Jókai Mór – Bálványosvár (1883): „Ellenben a tanácstagok lábainál levő szelindekek mind beleavatkoztak hangos csaholással ebbe a perpatvarba. (Mivelhogy a hű medvefogó ebét, kivált táborjáráskor, mindenki maga mellett tartotta szüntelen.)”
[17] Jókai Mór – Hétköznapok (1846): „– A kutyákat! A kutyákat! – rivallja türelmetlenül a nép; s rögtön tompa ugatás kezd hallatszani, s kilenc roppant szelindek, egyik nagyobb, mint a másik, termett a téren, míg a megtámadott vad földnek szegezve hegyes szarvait, az első reá rohanót, egy hosszú, fekete örvös ebet úgy hajította a levegőbe, miszerint kicsinyben múlt, hogy odafenn nem maradt. Erre többi ebek általános csaholás közt fogták körül. Mindenik szakasztott füleiből egy darabot emlékül, s kapott tőle egy rúgást és öklelést szinte emlékül.”
[18] Jókai Mór – A hajdani hangos Budapest (1900): „Bömbölő gulyákat terelnek keresztül a város legszélesebb utcáin, kísérve mészároslegényektől és óriási szelindekektől. Akad egy tulok, akit elővesz a rossz sejtelem, kitör a csapatból, neki az útnak, merre tág a világ. Annak aztán utána valamennyi szelindekkel; hangzik az uszítás jelszava: „Fassz órwájschel!” (Fogd a fülét!), míg végre elfogják, s kötelet kötve a két szarvára, hozzák nagy diadallal vissza, kutyák csaholása s ötven gyerek zsivaja mellett, kik az utcát széltében elfogó kötélbe kapaszkodnak.”
[19] Jókai Mór – Mire megvénülünk (1895)
[20] Jókai Mór – A régi jó táblabírák/Estétől reggelig (1856)
[21] Jókai Mór – Szép Mikhál (1877)
[22] Jókai Mór – Fekete gyémántok (1870)
[23] Móricz Zsigmond: Pataki diákok – Nyugat, 1931. 18. szám
[24] Petőfi Sándor: A RÉGI JÓ GVADÁNYI, Pest, 1844. július – augusztus
[25] Hanák János: Az emlősök és madarak képes természetrajza, vagyis azoknak természethű képekkel ellátott rendszeres leírása (Természetrajz, I, 1853). 73. oldal.
[26] Monostori Károly – Ebtenyésztés, Franklin Társulat, Budapest, 1909, 75. old.
[27] Vadász- és Versenylap 4. évfolyam, 1860-12-10 / 34. szám
[28] Vadász- és Versenylap 9. évfolyam, 1865-02-28 / 6. szám
[29] Vadász- és Versenylap 7. évfolyam, 1863-10-10 / 28. szám
[30] Vadász- és Versenylap 9. évfolyam, 1865-02-28 / 6. szám
[31] Vadász- és versenylap, 2. évf., 14. sz., 1858 május 20.
[32] Vadász- és Versenylap 3. évfolyam, 1859, 1859-04-20 / 11. szám
[33] Vadász- és Versenylap 6. évfolyam, 1862-04-30 / 12. szám
[34] Vadász- és Versenylap 10. évfolyam, 1866-12-10 / 34. szám
[35] Cseremiszky Miklós: „A’ Kutyákról” – Tudományos Gyűjtemény 1824. VIII. kötet. 53-54. old.
[36] Méhely Lajos (szerk.): Emlősök 2. Ragadozók, rovarevők, rágcsálók, foghíjasok – Brehm: Az állatok világa 2. (Budapest, 1902),
[37] August von Pelzeln – Eine Studie über die Abstammung der Hunderassen In: Zoologische Jahrbücher : Abteilung für Systematik – 1886
[38] Méhely, id. mű, 73. old.
[39] Méhely, id. mű, 115. old.
[40] Méhely, id. mű, 120-121. old.
[41] Vadászlap 23. évfolyam, 1902-09-15 / 26. szám
[42] Méhely, id. mű, 126. old.
[43] Vadász- és Versenylap 45. évfolyam, 1901-05-25 / 36. szám
[44] Waddell, Laurence Austine: A rejtelmes Lhassza és az 1903-1904. évi angol katonai ekszpedició története – A Magyar Földrajzi Társaság könyvtára 11. (1910)
[45] Hedin, Sven Anders: Transzhimalája Felfedezések és kalandok Tibetben – A Magyar Földrajzi Társaság könyvtára 13-14. (1910)31. fejezet. Bongba tartomány
[46] Nagy András: Magyar pásztorkutyáink eredete és elnevezésének története, 2023
[47] Schwarz József: A magyar juhászebekröl, Vadászat és Állatvilág, 1904 (4. évfolyam):
„Tehát a komondor és puli is eredetileg lompos volt, hogy a hosszú szőrű válfaj mikor és milyen körülmények között keletkezett, nem tudom. Alkalmasint csak a múlt században valami idegen vér közé keveredése folytán, de már a hosszú szőrű válfajt is telivérnek fogadhatjuk el, föltéve, hogy egyébként megfelel a komondorkövetelményeknek.
[…]
„A német spitzre emlékeztető, illetve ennek degenerált utódai ezek a német pulik. Erősebbek a bennszülöttnél, így könnyebben is terjedtek. Ma majdnem minden, puliban van belőle valami, aklimatizálódtak, vérben keveredtek s végzik a puli kötelességét kifogástalanul, a pásztornak pedig ez a fő, ő nem sokat törődik vele pulija magyar-e vagy német, csak jó legyen.”
[48] Buzzi Géza Félix: A magyar juhász- vagy pásztorebek! A Természet, XI. évfolyam, 7. szám, 1915, 79-83. oldal
„Különösen hiányzik a tisztavérűség iránt az érzék ott, ahol a magyar ebek tenyésztése folyik: a tanyákon és főleg a pásztoréletben.
[…]
A kuvasznak, hogy csak némileg is ázsiai mivoltát megvilágítsam, utalok arra, hogy egyrészt a honfoglalás, a Svatopluk országában és a magyarok által behozott komondor ivadékainak vérkeveredéséből származott, másrészt a farkas párosodás, puli keveredés és végül az évszázadokig tartó török uralom alatt a hazánkba jött (főleg Kis-Ázsiában most is előforduló s ott láttam ilyeneket) páriák utóda. Utóbbihoz igen hasonlít. De még a pyraenei pásztorok vére is csörgedez benne. Utóbbi Mária Terézia és utódainak egy-egy merinónyáj behozatalával juthatott az országba. Ugyanis egy-egy nyájjal juhászkutyák is jöttek be, melyek itt maradtak, azután megforgottak az ittlevő szukákkal és habitusaikat egy-egy körzetre mintegy reányomták. Az utóbbi pyraenei ekhez talán leginkább hasonlít a kuvasz, mely tagadhatatlanul kitenyésztettebb, mint a törökök hasonkinézésű ebe.
[49] Buzzi Géza Félix: A Természet11. évf. 8. sz. (1915. április 15.):
„A kuvaszokat, ahol szükséges, a nagy hasonlatosság folytán a pyraeneivel kellene felfrissíteni, a komondorokat az orosz lápebbel. Úgy képzelem el a dolgot, hogy a budapesti állatkertünk szerezne be a tenyésztések helyszínein egy-két kan példányt, minden 4—4 évben egy ideig ujabb példányokat és odaküldenék fedeztetés és ellenőrzőképes fedeztetés végett a tenyésztők a szukákat.